Robert Pattinson és David Cronenberg összeállnak egy ijesztő 'vígjátékra' a kapitalizmusról és az autószerelésről

Eredeti cikk

James Rocchi, The Hitlist

Ha a paranoiának lenne koszorús költője, akkor egyértelműen a Cosmopolis mögötti mindkettő szerző érdemes lenne a címre. Don DeLillo könyve alapján készült a film – az író regényei a „White Noise”, a „Libra”, a „Mao II” és a többi már felfedezték az évszázad amerikáját a nukleáris rettegéstől a bérgyilkosságon át a szektákig – amely egy nap alatt bontakozik ki, ahogy az ifjú befektetési szakember (Robert Pattinson) átutazik egész Manhattanen egy hajvágásért egy limuzinban, közben pedig a forgalomban és a saját döntéseiben is megreked. DeLillo prózája megnehezít minden feldolgozást – megnehezíti a könnyű olvasást is – és a rendező, aki felvette a kesztyűt, együttműködik DeLillo szavaival és szimbolizmusával és kérdéseivel és összeesküvéseivel nem más, mint David Cronenberg, a Videodrome, a Légy és a Meztelen ebéd rendezője.

Ez nem az első alkalom, hogy DeLillo-könyvből filmet készítenek és nem az első alkalom, hogy Cronenberg megbirkózott egy látszólag megfilmesíthetetlen könyvvel. Van egy kielégítő összhang a kettőjük témáiban, nézőpontjaiban és módszertanában afelől, ahogy Eric elvakultan közeledik kedvenc borbélya felé és afelől, ahogy a világ pénzpiacai omladoznak, mialatt Packer spekulációja az emelkedő kínai jüan ellen épp elsöpri a saját vagyonát és a cégét.

Eric aggódik, hogy valamiféle titkos összeesküvés áldozata: és ahogy a mondás tartja, csak azért, mert paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem akarnak elkapni, ugyanakkor csak azért, mert paranoiás vagy, azt sem jelenti, hogy el akarnak kapni. Amikor Torval, a sofőr (akit a keserű és vicces Kevin Durand játszik, felismerhető a Lostból és remek munkát végez) megkérdezi Ericet, hogy tényleg akarja-e az utat, akkor a DeLillo-féle adok-kapok dialógus elkezdődik, ahogy azt Cronenberg elképzelte: „A forgalom egy rémálom lesz, az elnök a városba látogat.” Eric megzavarodik: „Minek az elnöke?” Torval pislog egyet: „Az Egyesült Államoké.” Ericet nem nyűgözi le és nem ijeszti el, hogy a titkosszolgálat eltorlaszolja Manhattan utcáit a biztonság nevében: „Még van valaki, aki le akar lőni egy elnököt?”

A párbeszédek gyorstüzelésűek, annyira, hogy valóságos lyukakat ütnek. És ahogy Eric átautózik a városon a különös kocsijával – mialatt a világ tárgyalások, szexuális kalandok és még orvosi vizitek képében is megjelenik a limó hátuljában – rájövünk, hogy ő a modern kapitalizmus kivonatos összegzése. A titánok, akik a világot felépítik, apró, törékeny emberek. És épp eléggé érdekes, hogy amikor egy sötét tekintetű cápát keres valaki, aki remeg a megérdemeletlen hírnév miatt, akkor Pattinson különösen jó választás.

A film jobban néz ki, mint Cronenberg legutóbbi próbálkozásai – tiszta, de nem művi, még akkor sem, ha Cronenberg kényelmesebben mozog a rendezői székben, mint a valódi világban és még úgy sem, hogy a limuzinból a külső világot megjelenítő képek olyan sterilen laposak, mint az autós jelenet az Észak-északnyugatban. Ahogy Eric beszél az információs biztonsági főnökével (a bedrótozott Jay Baruchellel) és a feleségével (a gyönyörű, üres képű Sarah Gadonnal) és mindenki mással, a dialógusok lefedik a rémisztőt és az egyértelműt, a tompát és a banálist, a semmit és a mindent és vissza. (Mindig eszembe jutott Lawrence Harvey és Janet Leigh beszélgetése a Mandzsúriai jelöltben, akiknek az első párbeszéde egyszerre jelentéktelen és elképesztően fontos: itt minden beszélgetés ilyen.) Ahogy a Videodrome tekintett a televíziózásra, a Cosmopolis úgy tekint a kapitalizmusra, a nagy cégek összetett látomások csupán, holott azok ritkán összetettek, viszont eléggé létezőek. Eric belehajt egy tüntetésbe, amely az Occupy Wall Streetet idézi, miközben a világ pénzpiacai éppen összeomlanak, holott az egész könyvet 2003-ban mutatták be: ez azt jelenti, hogy vagy Don DeLillo nagyon okos, vagy mi vagyunk nagyon buták.

Más szereplők is remekül állnak helyt Don DeLillo ötleteinek megjelenítésében és Cronenberg közvetett párbeszédeiben – Juliette Binoche és Samantha Morton, Mathieu Almaric és Paul Giamatti – és a zene, amelyet a Metric szolgáltat, épp a megfelelő csúcsos, nyugtalan érzést hozza, amilyet egy olyan ember érez, akit a saját őrülete hajt keresztül a városon az önpusztítás felé. A film cinizmusa egyszerre remek és megérdemelt: egy helyen Eric megjegyzi: „senki nem utálja a gazdagokat... mindenki arra gondol, hogy tíz másodperc választja el a gazdagságtól.” Jeges, ropogós és kristályszerűen éles szatíra a pénzbolond világról. A Cosmopolis egy limuzinos útra visz, a modern társadalom összeomlásába. Nem mi vezetünk, de nyugodtan utazhatunk, mert a végén ki kell szállni és ki kell fizetni az árát.

4/5