FKA Twigs-ről

A cikket köszönjük Goldennek. Csak, hogy tudjuk, ki is ez a leány.

FKA twigs: „Furcsa dolgok lehetnek szexik”

eredeti cikk

http://www.theguardian.com/music/2014/aug/09/fka-twigs-two-weeks-lp1?commentpage=1

Kylie Minogue egykori háttértáncosa reflektorfénybe lép első albumának, az LP1 erőteljesen szexuális hangjával és szürreális, csábító arcával. Milyen messzire fog jutni?

Tej folyik FKA twigs ujjai között, olyan karok végén, amiknek puha alkata hangyányi erőt sugalmaz. Alatta arannyal szórófestett, vonagló biomechanicai szükségletektől vezérelt démoni ikertestvére (egyébként csak hasonmása) nyalogatja a csepegő nedűt. Twigs a kamerába néz: „Combjaim nyitva állnak számodra, amikor készen állsz belélegezni,” ígéri.

Ez a Two Weeks videója, twigs első albumának első bemutatott dala, amit ebben a hónapban adnak ki. Ikonikus stílusával – gengszteres bőr, gótikus csipke és okkult ékszerek keveréke –, mellette olyan dalszerzéssel, melyben sötét, kísérteties produkció keveredik gyönyörű dallamokkal, mint a látnoki új hang dicsőítik. Olyan popsztár is egyben, aki tudja mi a szex. Egy olyan kultúrának, ami megszállotja az érzékiségnek, azok a dalok, amik jól megfogják ezt a témát, nagyon is ritkák: Madonna Erotikája, talán, vagy Marvin Gaye Téged akarlak című száma, aminek a szövege elcsábít, mialatt a zene már a párnába harap.
Twigs ugyanakkor összefűzi ezeket; a szex a dalaiban egy váltakozó játéka a szenvedésnek és a megkönnyebbülésnek, messze van a tengerparti képeslapok Perryjétől és Cyrusától, Thickejétől és a többiektől.

„Azt írom pontosan, amit gondolok,” mondja erről az ugyancsak szexis zenei anyagról, amikor találkozunk. „Ha a téma nyers, akkor rengeteget írok, aztán kihúzom a felesleges szavakat.” Így jött a Two Weeks, ami egy férfi elcsábításáról szól egy szex nélküli kapcsolatból, olyan sorokkal, mint „Én jobban megduglak, mint ő.” „Furcsa dolgok lehetnek szexik,” folytatja. „A sebezhetőség a legerőteljesebb állapot, amiben lehet az ember. Mennyire unalmas lenne, ha mindig a dominánsak, vagy az alárendeltek lennénk? A videóban látható, ahogy saját magamat etetem és összetejezem. Meztelen voltam, arannyal voltam lefestve és krump-os (energikus utcai táncfajta) mozdulatokkal táncoltam. Bizarr, de furcsa módon dögös is.”

Egy másik számáról folytatja a beszélgetést, a Papi Pacify-ról, egy videó, amiben Twigs egy eksztatikus behódolás állandó ölelésében van. „Mindenki azt mondja, ’Oh, ez sokkoló’, de tegnap este te is ezt csináltad,” mondja. „Ha anya lennék, jobban szeretném, ha a gyerekem megnézne egy ilyen videót, amit nem értene meg, viszont felkeltené az érdeklődését a jelentéséről. Legyél kíváncsi valami bonyolult dologra, inkább, mint hogy valami túlságosan durva és nyíltan szexuális legyen.” Azt mondja, hogy olyan kultúrában élünk, ahol „szexinek lenni” hazug, kimerítő kötöttség sok nő számára. „Nullás méreted kell, hogy legyen, de igazi nőknek vannak idomaik. De ha testesebb vagy, akkor már nézned kell a BMI és a koleszterin szintedet, szóval fogynod kell, mert az erős az új vékony. Összezavarja az embert. Inkább kísérletezek az intelligens szexualitással, ami még nem ismerek, még csak 26 éves vagyok. Kettő vagy három komolyabb kapcsolatom volt eddig, nem voltam még házas, még nem volt meg az a végső kapcsolat, ahol valami kapcsol bennem, hogy azt mondjam, ’Most már értem!’ Még mindig tanulok.”

London belvárosában vagyunk, egy láncétterem nem éppen erotikus környezetében, de Twigs kirívóan furcsa marad, egy kompakt elrendezése a szemeknek, bicepszeknek és bolondos fogaknak. Azok a leskelődő szemek tágra nyílnak és villódznak, amikor megemlítem, hogy a zenéjéről szóló tudósítások mennyire egy dobozba tették olyan „alternatív R&B” sztárokkal, mint Banks, Kelela és SZA. „Ez csak azért van, mert félvér vagyok,” szól közbe. „Amikor először adtam ki a zenémet és senki se tudta, hogy nézek ki, ilyen kommenteket olvastam: ’Soha nem hallottam még ilyet, nincs is műfaja.’ Aztán hat hónappal később kikerült a fényképem, most már R&B énekes vagyok. Bizonyos hangmeneteket a klasszikus zenéből veszek; a Preface című dalom olyan, mint egy himnusz. Szóval beszéljünk arról. Ha fehér bőrű és szőke lennék és állandóan a templomba járnék, akkor a ’kórusos szemszögből’ közelítenéd meg. De nem beszélsz erről, mert én egy félvér lány vagyok Dél-Londonból.” Úgy néz rám, mintha arra kértem volna, hogy vigye ki az étterem szemetét.

Kiengesztelésképp megkérdezem, hogy egyedinek érzi-e magát. Az arca megenyhül. „Nagyon. Imádom az irritáló hangokat, ütemeket, klikkeket. Kakakaka!” Kezei vadul integetnek Afro hajtincsei körül, amik túlélik a támadást. „Nem látom, hogy bárki más is ezt csinálná. Használok hangos zajokat, a felépítés nem tipikus, hanem irgalmatlan. Olyan mint a punk; a fenébe az alternatív R&B-vel!”

Tahliah Barnett táncosként kezdte a karrierjét. Gloucesterben nőtt fel, mint az ottani katolikus iskola egyetlen félvére, egy természetes ritmus vezette a gyerek táncórákra, majd végig egy popsztárokat jelentő karrierig; a csontjai által kiadott klikkek ihlették a művésznevét. Kliensei között ott volt Kylie Minogue, akinek még akkor is dolgozott, amikor a saját EP2-je (második lemeze) komolyra fordult. „Elképesztően megalázó volt,” mondja. „Nagyon jó olyan környezetben lenni, ahol mindenki odajön, hogy ’Twigs, jól vagy, hozhatok egy pohár vizet?’ aztán egy olyan környezetbe, ahol a 20 háttértáncos egyike vagy egy hideg szobában és öt órán keresztül senki nem adott enni neked.” Táncolt még Jessie J-nek, Taio Cruznak és Plan B-nek is, akit úgy jellemez, mint egy „beteg, igazi művész. Nagyon beleviszi magát: reggel tízkor magyarázza, hogy mindegyik táncosnak saját karaktert akar.”

Ezt a pozitív tapasztalatot teszi első helyre a kereskedelmi táncok világában. „Általában csak annyi, hogy ’legyél dögös és rövidnadrágot viselj’. Tánciskolába mész, öt éven keresztül keményen dolgozol, meg tudsz csinálni egy tripla piruettet a fejeden és utána spárgába érkezel, aztán kijössz a nagyvilágba és valaki azt kérdezi: ’Mik a méreteid?’” Messze vagyunk Josephine Bakertől, aki megbotránkoztatta Párizst az 1920-as években, a szinte meztelen előadásaival, és akit Twigs csodál. „Azt mondja: ’Én csinálom ezt, és magamért csinálom.’ Megadja amit kell a közönségnek, de alapjában véve élvezi azt, ahogy mozog, és a szeretete benne van a mozdulatban. Mostanában ez van: ’Így fogom rázni a seggem, ez neked szól, hogy egy bizonyos módon érezd magad.’”

Twigs ezzel a „világ bizarr időszakával, ahol annyira híres és emelkedett lehetsz, de ennek egyike sem a te elképzelésed” megy szembe. Nem hajlandó feladni a kreatív ellenőrzést, sőt, elszántan bővíti azt, ahol csak lehet. Nézzük csak az albumon található munkát. A punkon nőtt fel, és abban próbálkozott eredetileg, „de szörnyen kiabálok. Az nem én voltam. Próbáltam beteljesíteni a Poly Styrene fantáziáimat.” Ehelyett megtanulta az Ableton szoftver használatát és számos produkciós elismerés van az albumán, mint a Kanye kedvenc Arca, Dev Hynes, Sampha, Bruno Mars és Eminem producere Emile Haynie, továbbá Paul Epworth, az Oscar nyertes Adele munkatársa. Mindegyik azért lett kiválasztva, hogy „betöltsék azokat az üres részeket azokban a dolgokban, amikben nem vagyok jó.” Sampha segített az akkordokban, olyan kifejezett érzelmeket előcsalogatva, mint a „borongó gondolatok reménnyel, de főleg depressziós”; Epworth segített a „felépítéssel”. A zenei videóit is Twigs irányította, amit most az Academy produkciós céggel a háta mögött rendez.

„Szeretem, hogy tudja mit akar,” mondja Nabil Elderkin, a rendező, aki a Two Weeks-en dolgozott együtt Twigs-zel és forgatott még videót Nicki Minajnak és az Arctic Monkeys-nak. „Nem áldoz fel semmit a népszerűség érdekében, csak bejön és a saját módján csinálja a dolgokat. Így dolgoznak ma a legjobb művészek: Kanye West, Bon Iver, James Blake, Frank Ocean. És Twigs is pont ilyen. Van képzelete és művészete, és úgy adja el, ahogy ő akarja. 100%-ig uralma alatt van minden.”

Mialatt a személyes életében ő az engedékeny („Olyan vagyok, mint ’Bagsy being little spoon!’ (ez egy olyan, amikor két ember egymást átölelve alszik, és a spoon az, aki belül van – kiskifli) minden este”), karrierjének az az aspektusa, hogy mindent ő uraljon, kezd fárasztó lenni. De, hogy kiegyenesítsük a hasonlatot, egész este bírja. „Kimerültem, de mindegy,” mondja. „Most kell csinálnom, és amíg boldog vagyok, addig csinálom is. De ha boldogtalan leszek, el fogok tűnni. Leborotválom a hajam és Franciaország déli részére költözöm, és egy új nyelvet fogok tanulni ott, ahol senkit sem fog érdekelni, hogy ki vagyok. Boldognak kell lennem.”

A The Roverről

Nah, a magyar címmel nem értek egyet, de jobbat meg nem tudok :) Viszont annak
alklamából, hogy tegnaptól kapható Amerikában a digitális adathotrdozón. A mázlisták. Nálunk kiadják? Valaki tud valamit?

Pearce: “I’MA KILL YOU FOR PLAYING EDWARD!”
Pattinson: “Sure. Tired anyway.”

Innen:

http://cinemaelite.com/film-reviews/the-rover-movie-review/

Idáig

Mit várhatunk

Mindig is úgy gondoltam, hogy az ütemezése bármelyik filmnek is, soha nem elrettentő dolog. Hacsak, persze, az ütemezés megengedi, hogy azon kapd rajta a filmet, hogy próbálja manipulálni az érzékeidet; ebben az esetben ez teljesen más történet, továbbá – sok lényeges helyen – hiba a művészi film készítésének próbálkozásában.

A lassú filmek, ugyanakkor, többször okoztak egész kielégítő tapasztalatokat, mint nem, főleg a teljesen lenyűgöző képi gyönyörűsége miatt, amit hirtelen észre tudtam venni és el tudtam sajátítani, a tökéletesen megírt karakterek mellett. Azon rendezőknek, akik ilyen filmeket rendeznek, szinte mindig van egy bizonyos érzékük a csend használatára – és a módra, ahogy fegyverként tudják azt használni a narratívájuk során. Ezért bár a rendező-forgatókönyvíró David Michod második teljes hosszúságú drámája, a Rover, széles körű bemutatást nyert különböző pozitív kritikákkal, volt pár igen kedvezőtlen hasonlítás is olyan antiutópia filmekhez, mint a Mad Max és – egy ésszerűen közelebbi – Cormac McCarthy regénye, a The Road (filmre vitte John Hillcoat). A probléma a korábban említett írókkal? A narratív szünetek, melyeket leginkább a vontatott ütemezés okozott.

De ezek pont azok a sarkított reakciók, amikről hallottam olyan meditatív karakterelemzések kapcsán is, mint a The American és Under the Skin – két olyan film, amiket sokra tartok. Ez így már magában azt jelentette, hogy jó eséllyel indul számomra a film, mert soha nem lehet tudni, hogy mások fejében milyen messzeségekbe nyúlik a meg nem értés. Michodnak, akinek előző filmje, az Animal Kingdom egyhangú kritikai elismerést nyert, most valószínűleg bizonyos elvárásoknak kellett megfelelnie.

A kérdés – amire azóta kerestem a választ, mióta először láttam az érdekes előzetesét – oda meg vissza, hogy vajon a film elnyeri-e tetszésemet. Mert elképesztően szerettem volna, ha igen.

Miről szól?

Egy évtizeddel azután, hogy Ausztráliában összeomlik a gazdaság, egy zárkózott férfi (Guy Pearce; Memento) egyetlen tulajdonát könyörtelenül ellopják: az autóját. Szinte megszállottan vissza akarja azt szerezni, elindul utána, közben találkozik Rey-el (Robert Pattinson; Cosmopolis), aki az egyetlen valószínű kulcsa ahhoz, hogy visszakapja az autóját.

A Jó, a Rossz és a Csúf

Felületesen nézve, ki indulna útnak azért, hogy visszaszerezze az ellopott autóját? Senki, igazából. A film író-rendezője, David Michod viszont biztosít arról, hogy az elbeszélés ennyi, és nem más. A forgatókönyvet az év két legbrilliánsabban írt karaktere segíti. Amíg Pearce magányos farkasa egy folyamatosan futkározó talány, aki hagyja, hogy a közönség találja ki az indítékait és az elmebetegséget az ösztönös impulzusokon alapuló döntései mögött, Pattinson Rey-e, akivel maga szintjén fogsz azonosulni és együtt érezni, egyből megnyeri a közönség szeretetét. A párbeszéd, amit a két karakter megszakítva oszt meg, lehet, hogy nem való sokaknak, de amint bekerülsz a film fantasztikus atmoszférájába, jó eséllyel kedveled meg a társalgásukat.

De a párbeszéd, bár ütős helyeken van, nem a fő erőssége a filmnek. A csend az, ami váratlanul érint. Míg a párhuzamos vágás önmagában nem rossz technika, Michod és csapata úgy tűnik szűndékosan kerüli el, hogy annak érdekében, hogy két párhuzamos történet előre haladjon egy filmkockán. A jelenetek zömében úgy vannak felállítva, hogy pont jó keretet adjanak; a mélysége és az űr magyarázza meg mindazt, amit a háttérben lehet látni, és ez az, ami pluszt ad a filmhez. A film elején van egy feltűnően gyönyörű jelenet, ami példája annak, amit korábban állítottam. Natasha Braier filmoperatőr jeles osztályzatot érdemel azért, hogy ilyen tökéletesen pompás technikákkal állt elő a mozgó fotózáshoz ami ebben a filmben található, azzal a kettős céllal, hogy egyszerre tűnik káprázatosnak míg elsősorban támogatja a történet mesélését – szinte mint egy hozzáadott eszköz.

A vágás során, bár lineáris, sok szorosan kötött folytonosság-nehéz átmenet található a jelenetek között. Peter Sciberras vágó, ugyanakkor, nem fél attól a merész döntéstől, hogy néhány jelenetet hosszabban hagyjon, mint ahogy az egyébként értelmet nyerne – és a legjobb dolog ebben az, hogy nagyon is működik. Néhány áttűnés itt is gyönyörűen működik. Észrevettem, hogy annak a legtöbbje, amit a laikus csak „átúsztatásnak” fog nevezni a jelenetek között, az leginkább egy igen lusta gyakorlat az átmenetben, sok független film esetében; az semmi, de még olyan reklámok is vannak, amik használnak átúsztatást jelenetek között annak ellenére, hogy semmi értelme. Itt viszont, szerencsére, van egy hozzáadott drámai hajlama az átúsztatásnak, amit ugyan nem tudok határozottan megmutatni – de a dinamikája a használatának nagyot durran.

Az egész produkció kivitelezése egy nagyon letört, minimalista légkörrel büszkélkedik – szinte felidézi a népszerű Mad Max franchise világát. Magányos utak, poros, piszkos tárgyak, és sivatagos, homokos hegyszorosok melyek a végtelen mélységig húzódnak az út mindkét oldalán, melyen a film főhősei mennek a film nagy részében. Egyedül ez készíti fel a közönséget arra, hogy mi fog még jönni.
Az atmoszférikus nyelvezethez az Antony Partos által írt zene ad még sokat, aki visszatér Michodhoz az Animal Kingdom után. Bár a háttérzene nagyon is alábecsült, az az, ami felpörget a gyanakvás szükséges érzéséhez.

Talán az egyik legmerészebb – és talán legtöbbet tárgyalt – húzásuk a zenét illetően az volt, hogy randomszerűen belerakták Keri Hilson Pretty Girl Rock című számát a filmbe. A kulcsa ennek az, hogy megértsük, hogy a rendező miért döntött úgy, hogy hirtelen belerakja ezt a dalt az események történésével kapcsolatosan. Felületesen nézve, ugyanakkor, várható volt, hogy sok sarkos reakció fogja érni a filmet, melyek közül legtöbbje azzal fog foglalkozni, hogy miért van a hirtelen szünet az egyébként konzisztens filmben. Azt viszont nem lehet letagadni, hogy egy ennyire radikális lépés megtétele (kockáztatva ezzel a szokásos nézőközönség elvesztését) egy olyan hőstett, amiért a rendező tapsot érdemel, ha másért nem is, de a tiszteletből mindenképp.

Szóval mi nem szerethető a filmben? A vége – a nagy felfedés – félrsikerült ügy lehet néhány néző számára. Egy olyan filmnél, ahol a felépítés meseszép volt, az egész mögötti ok lehet némileg nyomasztó. Nem mintha a vége gyenge lenne; az indoklás önmagában erős kontrasztban áll azzal, amit a film ad a közönségnek.

Előadni vagy nem előadni

Az egyik legerősebb pontja a filmnek mindenképp az, akiket Michod szereplőkként választott, ez olyan erőteljes tehetségeket jelent, mint Guy Pearce (Memento) és Robert Pattinson (Cosmopolis). Pearce, főleg, szinte abszolút lenyűgöző azzal a széles, mindig dinamikus érzelmi skálájával. Mivel elég kevés szövege van, sokkal többet ad a testbeszéde. Az, hogy a közönség ezen felül úgy próbálja megoldani a karakterének történetét, mint a Rubik kockát, szintén segít. Bár Pearce fantasztikus, Pattinson lesz az, aki meglepi a filmrajongókat; rajongókat és becsmérlőket egyaránt. Teljesen beásva magát a karakterének világába, Pattinson egy tökéletesen árnyalt előadást produkál, ami egyszer sem nyújtja azt az érzést, hogy nagyon próbál valaki más lenni. Tudatosan távolodik el a Twilightban róla kialakított képről lépésenként, és jó okkal, Pattinson azért van, hogy meglepetést okozzon és ez sikerül is neki, okosan kimutatott érzelmein keresztül. Pattinson ezen felül olyan szerepet kapott, ami szinte egy megveszed-vagy-eltöröd karakter – valóban egy kötéltánc – de győztesként jön ki belőle.

A mellékszereplők közül Gillian Jonesnak van a legrövidebb és leghatásosabb szerepe az összes közül. A szerep akit játszik, vagy illik, vagy nem illik a történetbe, de mint egyike azoknak a random embereknek, akikkel Pearce találkozik, mindenképp egy olyan emlékezetes jelenete van, ami hosszú ideig megmarad az emberben. Scoot McNairy (12 év rabszolgaság) energikus és hathatós. David Field, mint a nyugodt-de-gunyoros tagja a bűnöző csoportnak, szintén élvezetes nézni. Susan Prior is hatásos orvosnőként. A többiek is hatásosak.

Megéri?

Nos, ez attól függ, milyen filmeket szeretsz*. Ha valamilyen vad okból egy fegyveser-lángoló-tűzharcos-és-autós-üldözős, Mad Max-szerű filmre számítasz, akkor csalódni fogsz. A film gyönyörűen működik egy lassan kibontakozó drámaként; egy karakter tanulmány két hibás és kiszámíthatatlan emberről, akik minden valószínűség ellenére egy közös úton találják magukat. Michod írta és rendezte precizitással és meggyőződéssel, a film célja nem örömöt okozzon, hanem hogy olyan történetet meséljen el, amit a rendező akar. A film sok kérdést fog felvetni; érzelmi, politikai, de még narráció értelemben is; de a válaszokat jobb ha mi, mint közönség keressük meg. A közönség egy része meg fogja kérdőjelezni a film végének hitelessége, vagy Hilson Pretty Girl Rock számának használata, ami épp pár lépésre távolítja el a filmet attól, hogy abszolút klasszikus legyen. Ezt félre téve a film mindenképpen szolid a rendkívüli módon megírt története és rendezése, a mindenkinek örmöt okozás ellenállása és a mesteri előadások miatt.

Jó ítélőképességű, kíváncsi közönségnek ajánlott. Legalább egy próbát megérdemel.

Csillagos Értékelés: 4/5

Hollywood sötét oldala

az eredeti cikk , és a fordítás:

Maps to the Stars: az én filmem Hollywood sötét oldaláról

Miután kirúgták a Beverly Hills Középiskolából, Bruce Wagner hírességek limuzinsofőrje lett, mentőautókat üldözött Olivia de Havillanddal és holttesteket szállított kórházakba. Visszalátogat a város azon sötét sarkaiba, melyek új filmjét inspirálták.

Beverly Hillsben nőttem fel, egy házzal Broderick Crawfordtól, egy barátságtalan, oroszlánszerű sztár az All the King’s Men és Highway Patrolból. Bármikor, amikor beugrottam meglátogatni a mostohalányát, egy iskolatársat, mindig egy rongyos, frottír ruhában nyitott ajtót, részegen. Emlékszem, amikor a lány anyukája – Crawford elhidegült felesége, a sztárjelölt Joan Tabor – „véletlenül” túladagolta magát és meghalt a Doheny Drive-on lévő apartmanjában. Annyira zavarba ejtett és olyan megtévesztőnek is találtam a helyzetet, hogy soha többé nem beszéltem a barátommal.

Az apám valamennyire benne volt az üzletben. Idegösszeroppanása előtt elküldött, hogy vegyem fel Variety-t egy 24 órás kávézóból, ami a Beverly Wilshire Hotelban volt. Groucho Marx mindig azelőtt kibickedett. 14 évesen pszichoanalízisem volt – hóbortom volt. Amikor találkzoókra mentem láthattam Charles Bronsont átkelni az utcán mint egy párduc, és egy engesztelhetetlen Alfred Hitchcock-ot felfúvódott hasára támaszkodva egy sofőrrel ellátott Rolls-ban.

Azok a gyerekek akik a showbiz-ben dolgoztak, későn jöttek iskolába – pont ebéd után – egyenesen a forgatásról, sminkben és jelmezben. Dean Paul Martin Jr a játszótér mellett pörgette fel a Ferráriját útban Rexford felé, egy magánoktatást adó bástya a híresség javíthatatlan utódja számára. A Bar Mitzvah-m a Friar’s Clubban volt. Tina Lousie (a Gilligan’s Island-ből „Ginger”) a szüleim egyik vendége volt. Bekerültem a Beverly Hills Középiskolába. A Beverly medencéje, ami egy behúzható kosárladba pálya alatt volt, elsőként a Wonderful Life-ban mutatkozott be a képrenyőn. Különleges ebéd összejöveteleken olyanok voltak mint a Doors és Linda Ronstadt.

Miután kimaradtam a Beverly-ből, könyvesboltokban dolgoztam, ahonnan százaival loptam a könyveket, aztán mentőautót vezettem, majd egy limuzint a Beverly Hills Hotelnél. A két utóbbi hivatás elég hasonló volt, mert az embereket extrém állapotukban láthattam – híres vagy úgy-csinál-mint-aki-híres vagy halodkló vagy szellemileg beteg, és néha mindez egyben – mint a gyönyörű katatóniás színésznő, akit elvittünk a híres lélekelemzési kórházba, a Camarillóba. Olyan régóta viselte a ruháit, hogy ollóval kellett levágni a lábairól a sportcipőit.

Egyszer át kellett szállítanunk egy modellt egy nyugat hollywoodi sürgősségiből a Megyei Általánosba. Úgy tűnt, hogy fejbe lőtte magát – ahogy állította is búcsúlevelében –, de nem találtak fegyvert a helyszínen, ami természetesen zavarta a rendőrséget. Amint elértük a kórtermet, egy pisztoly esett a földre, ahogy felemeltük a hordágyról. (A tűzoltók a lány saját ágyneműjét használták amikor először mozdították meg és utána mindenki azt használta, mert ez volt célravezető – így a fegyver ott aludt a lepedő és a test között.)

Mint limuzinsofőr, rendszeresen vittem Orson Wellest a Ma Maisonba és Larry Flyntet fizikoterápiára, miután meglőtték. Mindig vittem magammal egy fadeszkát Flynt miatt, így könnyen át tudott csúszni a hátsó ülésről a kerekesszékbe. Welles mindig elöl utazott, mert túl elhízott volt ahhoz, hogy kiemelje magát a hátsó ülésről.

Egyszer megvesztegettem a diszpécsert, hogy adja nekem Welles hazaszállítását a vegasi házába. Berakodtam a géniuszt, aztán valahol a Mulholland-on félre húzódtam és azt hazudtam neki, hogy egy felgyulladt egy piros „motorhiba” jel és egy másik autóba kell szállnia – annak a lehetősége, hogy mellette üljen órákon keresztül, hirtelen és megmagyarázhatatlanul stresszes lett.

Városon kívüli gazdagoknak sokszor adtam hamis körutazásokat a hírességek házai mentén a Holmby Hills-en. Erre vagy arra a házra mutattam és azt mondtam, „Sinatra. Lucille Ball. Jimmy Stewart.” A címek elérhetők voltak a járdák menti árusoktól, de a legtöbbünk túlságosan unalmasnak találta az igazmondást. Egy napon, egy Bel-Air-i áltouron láttam egy szétesett férfit egy fürdőköpenyben az utca közepén. Lassítottam, hogy jobban megnézzem, és nem hittem a szemeimnek: Brian Wilson. Megkérdezte, hogy van-e tüzünk a cigijét meggyújtani. A texasiak annyira örültek, hogy 100 dollárnyi borravalót adtak. Végre megértettem a rejtélyes, dadaista lökhárító matricát ami népszerű volt abban az időben: BRIAN WILSON MIATT FÉKEZTEM.

Vittem olyan ügynököket, akik nem adtak borravalót és más durva barmokat (némelyikük írók voltak), akikkel később egy iparban dolgoztam. Vittem lopós családokat az afriakai királyi szintről, az iráni Sah kíséretét, Mick Jaggert. Elvittem egy küzdősport-menedzsert is, a Mount Olympus-on, egy hegyoldali városrészben levő lakásából egy Watts-i nightclubba, Mr Mitch Another Worldjébe, és azután egy töltött fasírtra Lou Rawls késdobálójába.

Egy keleti oldalról jött gengszter 500 dollárt fizetett, hogy törjek be egy házba a Hills-en, amit a szeretőjének tartott fenn, egy B-filmes színésznő, aki nem volt hajlandó kiköltözni; Olivia de Havilland, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kövessem a mentőautókat ha azok szirénázva hajtottak át a piroson („Oh, ugyan már Bruce, ez hírértékű!”); kurvákat, akik kézimunkát végeztek borravalóként; szélhámosokat akik fizetés nélkül lógtak meg a nap végén. Andy Warlholt is. Még mindig meg van az egyik könyve, dedikálva „Bruce-nak, A Legjobb Sofőrnek. Andy.” Ha Andy még élne, szeretném azt hinni, hogy arra változtatná át az alapelvét, hogy: „A jövőben, mindenki mindig híres lesz.” Vagy talán „A jövőben, mindenkinek lesz 15 percnyi meghackelhetetlen magánya.”

Édesanyám májusban halt meg és egy kriptában van eltemetve a legendásan híres forgatókönyvíró, Nunnally Johnson mellett (The Grapes of Wrath), egy saroknyival Marilyn Monroe-tól. 30-as éveim elején Oliver Stone bemutatott Billy Wildernek. Soha nem felejtem el azt a borzongást, ami akkor kapott el amikor megtudtam, hogy az eredeti forgatókönyve a Sunset Boulevardnak egy hullaházban kezdődött azzal, hogy a hullák megosztották, ki hogy halt meg. (Leforgatták, de kivágták, mert a próbaközönségnek nem tetszett.) Az a jelenet egy tematikus jövőmondója volt a saját testemnek (szerintem itt a könyvére utal) is: a fantomok a tábortűz körül mesélgetnek. William Holden kezdi a „mesét” mint egy szellem, akinek csak a hangját hallani, mialatt látjuk a lebegő holttestét. A medence mindig is egy olyan gondolatmenet volt, ami visszatért a munkámban. Amikor nagyon fiatal voltam és első alkalommal látogattam meg Kaliforniát, kinéztem a repölő ablakából és rácsodálkoztam az elíziumi mozaikra és a kék hátsóudvari kapukra. A Maps to the Starsban, egy ötéves gyerek megfullad az egyikben. Mint a dédapja Holden, ő is szellem lesz, de sajnos nincs élete, amit megoszthatott volna.

Azért említem ezt meg, mert ennek a szövődése a vezérmotívuma, ami informálta David Cronenberg filmjét a forgatókönyvemről, a Maps to the Starsról. A kritikusok egyszerű karakterizálásával ellenében, nincs szatirikus alapja ennek az elégikus, zagyva, hisztérikus testnek. Nektek adtam a terület helyzetét, ahogy én látom, láttam és megéltem. A Maps egy kudarcra ítélt színésznő története, akit legendás anyjának a szelleme kísért; egy gyereksztárnak, akinek életét a korai híresség tette tönkre, áldozatul esve függőségeknek és fantomokról való képzelődéseknek; a megcsonkításról, mind valós és képletesről, amit néha a hírnév okozott és az azzal járó dolgok – gazdagság, szégyen és rémálom. Én úgy látom a filmet, mint egy szellem játék, nem szatíra.

Hemingway mesélt egy incidensről ami a Manhattan Hotelnél történt. Egy előkelőség azt olvasta az újságban, hogy Papának gondjai voltak egy szafarihoz való pénzszerzés terén. A nő meglátogatta a szobáját és azt mondta, hogy ő fizetni fog mindenért azzal a feltétellel, hogy elkíséri őt és a feleségét az utazáson. Papa visszautasította. De Hemingway elgondolkodott azon, mi is lenne egy olyan emberrel, aki belemegy egy ilyen alkuba. Ezekből az elmélkedésekből született meg A Kilimandzsáró hava – egy író halála, akit a pénz kerített hatalmába. A Sunset Boulevard felfedezi ezt a témát és szintén a szatíra uralmán kívül marad. A Maps egy rekedt csevegéssel próbálkozik Wilder tájairól, együtt a rosszindulatú brutalitásaival Ortonnak és Strindbergnek. Ha más nem is vagyok, becsvágyó mindenképpen.

Cronenberg azt mondta, hogy nem áll szándékában élve felboncolni Hollywood legjeit és módszereti, ahogy nekem sem. Az iparág szatírájának már a gondolata is hányásra késztet. Abban az időben, amikor a Maps to the Stars-t írtam, egy napszámos voltam a Pat Hobby-nál, a rombadőlés felé vezető úton. Egy kamrányi méretű iroda tulajdonosa voltam a Paramount legszélén, melyet egy olyan pikáns komédia adományozott, amit megírtam és le is forgattak, de soha nem mutatták be és már az elején selejtnek titulálták, köszönhetően a rendező spirális szenvedélyeinek. Mint egy aranyvesztes, magánvetítéseket rendeltem „kutatás” céljából és azzal ütöttem el az időt, hogy gyerekkori kedvenceimet néztem meg, mint a The Time Machine és a Journey to the Centre of the Earth amíg Darvont zabáltam és dobozos ebédeket ettem. Hogy észnél maradjak, fikciókat kezdtem írni, megalkottam az alteregómat, Bud Wigginst, aki egy bukott sofőr-forgatókönyvíró. Stone végül megkért, hogy adaptációt készítsen az első könyvemből, a Force Majeure: The Bud Wiggins Stories-ból, amit 1000 példányban adtak ki, a filmproducer Caldecot Chubb által. Írtam egy forgatókönyvet amit utáltam, mert úgy hittem, hogy senki sem készítene filmet egy olyan forgatókönyvből, amit imádok. Amikor Oliver azzal lepett meg, hogy nekem kéne rendeznem, olyan exisztenciális kötelékben találtam magam, ami méltó volt ahhoz a karakterhez, akit elővarázsoltam – mint a kapzsi, bérelhető bértollnok aki voltam, előkelően adaptáltam a legbátrabb, legautentikusabb írásomat, amire képes voltam. Nem tudtam befejezni. Ezért új forgatókönyvet írtam, tudván, hogy az új tervezet, egy szívbéli felkiáltás, megfilmesíthetetlen volt. Az, hogy nem lett volna belőle film még legalább az elkövetkezendő 20 éven át, nem érdekelt. Megírtam a Maps to the Stars-ot és felszabadultam.

„Most már az egésznek vége van,” mondja Agatha a testvérének a filmünk végén. A tékozló lány visszatért, hogy jóvátegye szülei bűneit azzal, hogy az egész családot elküldte a szellemek világába, oda, ahonnan jött.
Néha a holtak valóságosabbak, irigylésre méltóbbak, mint az élők, mert már nincs meg az a lesújtó feladatuk, hogy eljátsszák azt a történetet, ami megöli őket. Cronenberg tudja ezt, látja ezt, érzi ezt. A halottak már felszabadultak a történet alól, és úgy élnek az élők számára, mint… térképek a sztárokhoz (csillagokhoz).

Ez a születési jogunk – mind szellemek vagyunk Wilder tábortűz menti hullaházában, történeteket mesélünk arról, hogy érkeztünk meg és arról is, hogy búcsúztunk el.

Alig várom, hogy hallhassam a következőt.

David Cronenberg: „A képzeletem nem horror”

Egyszerűen muszáj volt ezt idetennem, mert a cikk ugye csak cikk, de az Öreg hangja is fontos.

Nem beszélve Rob kacajáról.

David Cronenberg: „A képzeletem nem horror”

A nagyszerű kanadai rendező a test-horror klasszikusaival, mint a Dead Ringers és A Légy, legutóbb pedig a gonoszul vicces MTTS filmmel tette emlékezetessé a nevét. Az alábbi cikkben az Observer olvasóinak és a kulturális élet olyan ismert alakjainak a kérdéseire válaszol, mint Margaret Atwood és Viggo Mortensen.

Amikor a nagyszerű kanadai filmkészítő, David Cronenberg 70 éves lett tavaly, egy szóval kifejezve öregnek érezte magát. A Franz Kafka rajongójának számító rendező azt mondta, Gregor Samsához kezdte hasonlítani magát, az Átváltozás főhőséhez, aki egy reggel arra ébred, hogy – és ez nagyon Cronenbergre vallana – óriási bogár lett belőle.

„Egy új lény leszel,” magyarázza Cronenberg. „Kérdezz bárkit, aki még nem előrehaladott korban él, hogy mit gondolnak a hetven felettiekről – ha gondolnak bármit is – és a válasz az Alzheimeres, szenilis öregember lesz, járókerettel. Meg az, hogy ’micsoda teher ez az egészségügyi rendszernek’. Három tucat és még tíz, ennyinek kéne lennie, ez a bibliai kor. Szóval vannak előzményei annak, hogy a hetven nagy esemény az életben."

Amikor sikerült túllépnie a sokkon, Cronenberg újult erővel tért vissza a munkájához. Megcsinálta a filmet a Maps to the Stars forgatókönyvéből, ami egyfajta gonoszkodó, vicces leszámolás napjaink Hollywoodjával, és amelyen már egy évtizede dolgozott az író Bruce Wagnerrel. Befejezte továbbá első regényét, amelynek a Consumed címet adta, és ami talán már 50 éve készül. Mindkettő a következő hetekben kerül napvilágra.

„Óriási hatalmad és befolyásod van ebben a korban,” folytatja Cronenberg. „Itt van a kor mitológiája, a szakállas vén, a bölcs öregember. Néhány kultúrában az idős kor nagyra becsült: a kínaiaknál Konfuciusz tanaiban, és így tovább: ekkorra már kell, hogy bölcsességed és tapasztalatod legyen, ezért elég értékes tagja vagy a társadalomnak, olyasvalaki, akit tisztelni kell és meghallgatni. Pillanatnyilag nyugaton ez egyáltalán nincs meg.”

Cronenbergnek még egyértelműen nincs szüksége járókeretre. Már hetvenegy éves, de alkata továbbra is vékony, sportos, és gyakran beveszi magát a Torontó melletti hegyekbe a biciklijén. Lebegő haja fémesen ragyog, és olyan sűrű, mint egy csincsilla szőre. Kegyetlenül intelligens és gyors észjárású, de, egy hosszú Skype beszélgetés után sem megfélemlítő. A filmes körökben úgy jellemzik mint illedelmes, sőt, erkölcsös személyt; ezeket a tulajdonságokat nem könnyű megtartani abban az iparban.

Az is világossá vált, hogy Cronenberg ambíciói töretlenek. „Elmondhatom” - folytatja - „hogy a regényt, amelyet most írtam, tényleg 21 évesen készültem megírni és nem 71 évesen, de akkor nem lett volna ugyanaz. És kétlem, hogy ilyen jó lett volna. Tényleg nem hiszem.”

A Térkép a csillagokhoz is biztosan egy olyan pályafutás egyik legjobb filmjeként fog szerepelni, ami folyamatosan meglepő, ugyanakkor könyörtelenül Cronenbergi: a korai kaotikus testi horroroktól kezdve (Paraziták, Agyfürkészők, A Légy, Két test egy lélek) a mostani kifinomultabb, intenzívebb pszichotikus élményt nyújtó filmekig (ide sorolható eddigi leginkább mainstreambe illő filmje, az Erőszakos múlt, a Gyilkos ígéretek, és a Veszélyes vágy). A Térkép főhősnője, Havana Segard (Julianne Moore) egy kétségbeesett, idősödő színésznő, aki nem akar Hollywood szemétdombjára kerülni. Van egy jámbor személyi asszisztense, vagy „munkakurvája”, Agatha (Mia Wasikowska) és egy szenvedélyes terapeutája, Stafford Weiss (John Cusack). A burjánzó, rémálomszerű mesében szerepel még Weiss Bieber-szerű fia, Benjie (Evan Bird), és egy limuzinsofőr, Jerome Fontana (Robert Pattinson), aki igazából persze maga is színész és forgatókönyvíró.

„A film nyilvánvalóan fikció, nem pedig dokumentumfilm arról, hogyan is működik Hollywood; használtam benne tömörítést, túlzást, és az összes ilyesféle eszközt” - mondta Cronenberg. „Sem Bruce, sem én nem nevezném azonban szatírának. Jonathan Swift Szerény javaslata, az szatíra, de ez a film túlságosan valószerű ahhoz, hogy szatíra legyen. Sőt, Bruce azt mondta, hogy minden egyes mondatot, ami elhangzik a filmben, hallotta már valódi személy szájából. Ő talán el tudná mondani, hogy kiéből.”

Kívülállóként Cronenberg több szempontból is tökéletes helyzetben van ahhoz, hogy Hollywood különcségeit vegye célkeresztbe. Torontóban – a város sok filmjének háttere – élt egész életében, és a Maps to the Stars volt az első alkalom, hogy Los Angelesben forgatott; öt napot töltött el főleg azzal, hogy pálmafákat filmezzen – jegyezte meg szárazon. Cronenberg viszont nem teljesen kívülálló. Hosszú évekkel korábban szóba jött, hogy esetleg ő forgassa a Jedi visszatér című filmet, és az évek során sok körülményes és eleve kudarcra ítélt tárgyalást folytatott sok nagyobb stúdióval filmes ötletekről, amelyek közül a legmeglepőbb egy kémfilm lett volna az MGM gondozásában, Denzel Washington és Tom Cruise főszereplésével.

„2,500 mérföldre vagyok Hollywoodtól és úgy átvitt, mint szó szerinti értelemben is úgy tekintek magamra, mintha félúton lennék Hollywood és Európa között, mozis érzékenység tekintetében” - mondja Cronenberg. „És mivel kanadai vagyok, a mainstream Amerikán kívül állok – ahogy Marshall McLuhan szokta mondani –, ami azt jelenti, hogy olyan észrevételeim vannak, amik máshogy nem lehetnének. Ahogy mondják: ’A hal nem tudja, milyen vízben van.’ A vízen kívül kell lenned ahhoz, hogy tudjad mi az a víz.”

A Consumed [D.C. könyvének a címe – a ford.], eközben annyira egyedülálló és annyi egyedi sajátossággal rendelkezik, mint Cronenberg akármelyik filmje. Bármilyen összefoglaló szánalmasan alkalmatlannak bizonyul, de a könyv központjában egy világjáró újságíró pár van, akiket a munkájuk szörnyű gyilkosságba, szervkereskedelembe, és némi perverz szexbe sodorja őket.

Cronenberg nem viccel, amikor azt mondja, hogy a Consumed készítése fél évszázadba telt. Édesapja egy torontói könyvesbolt tulajdonosa volt, mellette cikkeket és igaz történetek alapján krimiket írt. „Akkoriban arra aludtam el, ahogy az IBM Selectric-én gépelt, azelőtt pedig arra, ahogy az Underwood írógépen” - idézi fel Cronenberg, otthoni irodájában ülve, mögötte a könyvespolc tele van, többek között az apjától örökölt kötetekkel. A Torontói Egyetemen természettudományos szakon tanult, arról álmodva, hogy egy nap olyan lesz mint Isaac Asimov, a tudós és sci-fi író. Egy évvel később Cronenberg angol irodalomra váltott és ott barátkozott össze olyan emberekkel, akik saját filmjeiket forgatták.

„Emlékszem, hogy úgy éreztem, az írásom Nabokov és William Burroughs utánzata, vagy a kettő kombinációja” - mondta. „Persze ők ketten nagyon különböző írók, így ez is új dolgott alkotott. De a filmkészítéssel kapcsolatban azt éreztem, hogy nincs rá hatásom. Nem akarok arrogánsnak hangzani, de úgy éreztem, hogy a semmiből tudom megalkotni magam, mint filmkészítő. Láttam Bergmant, de nem éreztem úgy, hogy Bergman-filmet csinálok. Imádtam Fellinit, de mivel nem vagyok olasz katolikus, esélytelen volt, hogy Fellini-filmet csináljak. Kanadában senki nem csinált zsánerfilmeket, szóval kanadai horrorfilmet csinálni, az egész új dolognak számított.”

És mi lenne, ha a regényét, a Consumed-ot rendezné meg? „Amint befejeztem, úgy gondoltam, ez az, amit igazán csinálni szeretnék” - mondja Cronenberg. „Öt producer is olvasta a könyvet és azt mondták, hogy szeretnék filmként is viszontlátni. De én nem akarom leforgatni. Már megcsináltam. Furcsa lenne remake-et készíteni a saját művemből.”

Ezzel Cronenberg leguggol és felkészül a hét évtizednyi életéről szóló inkvizícióra régi barátaitól és az Observer olvasóitól.

Ha be lehetne lépni bármelyik film idejébe/helyszínébe/stilisztikájába stb., az ön filmjei közül melyikbe időzne el és miért? - Nick Newman, London

Nagyon boldog vagyok azzal, hogy nem vagyok benne egyik filmemben sem. A filmkészítésben megvan az az érzés, hogy olyasvalamit tapasztalsz meg, amit te magad nem élsz meg. Szóval ez átok lenne számomra, nem szeretnék egyik filmemben sem élni. Sőt, számomra a filmkészítés egyik oka az, hogy olyat tapasztaljak meg, ami érdekel, talán zavar is, amivel meg kell küzdenem, megtapasztalnom valamilyen szinten, de távol is kell, hogy tartsam magamtól. Biztonságos tokban kell maradni, olyanban, amilyet az osztriga von a homokszem köré, és végül gyöngy lesz belőle. Ez egy irritáció. Reméled, hogy olyan filmeket készítettél, amik olyanok, mint az igazgyöngy, de nem szeretnél bennük lenni,  mert ott van bennük az a homokszem, vagy valami rosszabb.

Miért vágtad meg a szoptatós jelenetet a Crash-ben? - Rosanna Arquette, színésznő

Haha! Rosanna szoptatta a gyermekét amikor a Crash-t forgattuk és az egyik jelenetben, ahol James Spaderrel szeretkezik egy autóban, hirtelen egy nagy adagnyi tej spriccel át a képernyőn. Igen érzéki volt, mind nagyon izgatottak voltunk, hogy megtörtént, de az a helyzet, hogy a filmben a karakter nem terhes és nem is szoptat, szóval dramaturgiailag nem volt értelme. És bár a Crash egy lázas álom-rémálom, azért meg van a maga logikája.

Szóval nem a cenzúra vagy ilyen miatt vágtam meg – igazán nagyszerű pillanatnak találtam, imádtam, és ennek köszönhetően Rosanna mellei nagyon teltek voltak, ami szintén szép dolog. Neki tényleg nincs szüksége implantátumra!

Hogyan éli túl a saját képzeletének a horrorjait? Mi(k) a kedvenc a) alkoholos itala(i) b) egyéb drog(ok)? -
Matthew Hill, Lyon

A képzeletem egyáltalán nincs tele horrorral. Ez egy félreértelmezése annak, hogy mik a filmjeim. Először is, úgy hiszem, hogy a filmjeim viccesek. Nem minden vicces bennük, de tele vannak humorral. Másodszor pedig, nem igazán az én képzeletem. Bárki, aki az interneten vagy az újságokban olvassa a híreket, ott a mindennapi horror – azzal összehasonlítva az én képzeletem egy mesés játszótér! Szóval egyáltalán nem érzem úgy, hogy a képzeletem horror lenne.

A második részt illetően, igazából egyáltalán nem iszom. Legmesszebb addig megyek, hogy megiszok egy kevés vörösbort az ételhez. Magamra vagyok hagyatva, nem megyek el olyanokkal, akik bort rendelnek, soha nem is gondolnék arra, hogy alkoholos italt rendeljek. Ez nem vallásos dolog, vagy moralitás vagy erkölcs kérdése, csupán a testem, amint arra korán rájöttem, nem reagál jól az alkoholra. A nyálkahártyáim nem szeretik. Szó szerint olyan három alkalommal voltam részeg egész életemben. Hetvenegy évesen pontosan meg tudom számolni ezeket az alkalmakat és nem voltam oda az élményért.
Ez van más drogokkal is. Igen, az 1960-as években próbáltam ki különböző drogokat mint mindenki más, de nem igazán találtam benne semmit, ami megfelelt volna. Egy LSD utazásom volt, nagy hatást gyakorolt rám, de voltak olyan zavaró aspektusai, melyeket nem élveztem. Mint művész, a tisztaság (értelmi) az egyik legértékesebb dolog, amit becsülni tudok. Állandóan vágyódsz a lenyűgöző világosságra, amit lehet, hogy soha nem érsz el, de úgy találtam, hogy a drogok és az alkohol ezt megzavarják. Tehát unalmas vagyok, mit is mondhatnék?

Bár sokkal fiatalabb vagy nálam, mindketten a Torontói Egyetemre jártunk az 1960-as években, és mindkettőnknek ugyanaz a háttere a biológia, mint tudomány kapcsán. Volt valami különös az egyetemen, ami talán elindított benned valamit a horrorfilmek kapcsán? Láttál valamit a vén, gótikus épületben őrzött kivett szemgolyókban, a preparált magzatokban és mérgeskígyókban? Rám ezek nagyon nagy befolyással voltak. - Margaret Atwood, író

Igen, én is túlestem néhány disznómagzat boncolásán, meg egyéb apróságokon, mert szerves kémiát hallgattam. Azt hiszem, talán sejtbiológussá válhattam volna. És tényleg nagyon gótikus volt az épület – viszont az, ahogy a tudományt oktatták, teljesen elfordított magától a tudománytól. Úgy éreztem, hogy a többi diák körülöttem nagyon másképp látta a dolgokat, és azon kaptam magam, hogy nyelvi és filozófia-szakosokkal lógok együtt.

Tehát nem mondhatom, hogy a Torontói Egyetem vezetett a horrorhoz, ellenben a mozihoz mégis onnan kerültem, bár soha nem hallgattam ilyesmit. Járt oda egy David Secter nevű diák, aki éppen a Winter Kept Us Warm című filmet forgatta, és néhány barátom kapta a főszerepeket. Soha nem fordult meg bennem addig, hogy akár filmet is lehetne készíteni. Ez nem olyan hely volt, mint Los Angeles, ahol mindenkinek a szülei, rokonai benne vannak a filmiparban valahogy. Torontóban senkinek nem voltak családi kapcsolatai a filmes világgal, mert Torontóban nem volt filmes világ.

Ez sokkal jobban befolyásolt abban, hogy a biológiai témájú horror felé forduljak. Mellesleg, sosem gondoltam úgy a biológiával kapcsolatos részére, hogy az horrorisztikus lenne. Azt gondoltam mindig, hogy az egész fantasztikusan izgalmas, még a disznómagzat boncolása is, amit ha filmben mutatna be valaki, az eléggé lenyűgözné a közönséget. Az érzés, amikor az ember úgy sejti, rájött egy életforma kialakulására, arra, hogyan jön a világra, hogyan létezik, az nagyon érdekes. Nem horror, hanem valóságos extázis, legalábbis számomra.

Megvan az a szokása, hogy sok filmen keresztül szinte ugyanazokkal a színészekkel forgat. Kik lennének álmai szereposztásában? - John Somersby, Miami, Florida

Őszintén mondhatom, hogy rengeteg színésszel dolgoztam együtt, akiket nagyon szeretek, de egy színésznek nem jelent valami nagy megtiszteltetést, ha rossz szerepre válogatják be. Nincs álom szereposztás forgatókönyv, és az abban létrehozott szereplők nélkül, akikre embert kereshetek. Más szavakkal, itt nem lehet elvonatkoztatni. Például, felötlött bennem, hogy jó lenne forgatni egy filmet, amiben együtt szerepelhetne Viggo Mortensen és Rob Pattinson. Szerintem nagyon érdekesen működnének együtt, de nincs előttem a film, sem a szerepek, amiket eljátszhatnának.

Ha nagyon visszamegyünk, imádtam Christopher Walkennel dolgozni [a Holtsávban], és arra gondoltam, vele jó lenne folytatni, de sosem jött olyan jó szerep ehhez. Ugyanez volt Jimmy Woodsszal is [Videodrome], vagy [James] Spaderrel [Crash]. Mindegyik főszereplővel elég jól kijöttem, és el tudok képzelni egy olyan filmet, ahol mindannyian szerepelnek. Ahogy Fellini táncolt minden színészével.

Mit gondolsz a táguló világegyetemről? Hiszel a multiverzumok létezésében? És ha hiszel, akkor honnan a fenéből lett az ősrobbanás? - Viggo Mortensen, színész

Ez egy jó nagy kérdés. Hogy kicsit közelebb hozzuk, ötletem sincs, honnan lehetett az ősrobbanás, mert el sem tudom képzelni, ami történt valójában. Azt viszont vallom, hogy a Föld különleges a rajta lévő életformák és kialakulásuk szempontjából. Ez az egyetlen bolygó, ahol az élet ennyire kifejlett állapotban megtalálható, ez az ösztönös érzésem. Még ha van is élet más bolygókon, szerintem azokra soha nem jutunk el, túl messze vannak. Létezésünkben és a gyakorlatban tehát egyedül vagyunk, ha elméletileg nem is. Valójában mégis magányosak vagyunk ezzel a bolygóval, és már csak emiatt is jobban kellene vigyáznunk rá.

Nem tudom, hogy jól válaszoltam-e meg a kérdését, de mindent megtettem. Néha elég mély dolgokba belemegyünk Viggóval, de sokat viccelődünk is, hogy kiegyenlítsük a dolgot.

Nagyon tetszett a játéka Don McKellar Az utolsó éjszaka c. filmjében. Szeret színészként is dolgozni, és szeretné többet csinálni, ha jó szerepeket kapna? - David Jackson, Washington, DC

Nagyon szeretek színészkedni és nagyon szeretem, ha dicsérnek érte, és ezt köszönöm is. Nem történik azonban gyakran ilyesmi. A színészet érdekes, de nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve arra, hogy ekkor és akkor elrepüljek Wight szigetére, és eltöltsek ott három-négy hónapot. Vagy ugyanezt Ausztráliában. Ha a szerep azonban kellően érdekes és megalapozott, akkor talán ezt is megtenném.

Élveztem a forgatást, teljesen más világ a rendezéshez képest; sokkal többet megtanulhattam arról, hogy min megy keresztül egy színész azáltal, hogy én magam is megpróbáltam. Az ember nagyon sérülékennyé válik, és rájön, miért foglalkozik olyan megszállottan sokat egy színész a testével, a hangjával és a ruházatával, mert ezek az ő hangszerei. Egy rendező esetében senkit nem érdekel, hogy néz ki, mit visel, vagy éppen beteg-e, amíg el tudja kiáltani magát, hogy “Felvétel!”, meg hogy “Állj!” Nagyon meglepő élmény, és csak személyesen kipróbálva érezheti át bárki.

A fillmjei gyakran tartalmaznak hurkokat: élet és halál, test és lélek, tudat és tudattalan. Mi az igazi feladat abban, hogy az örök visszatérést kiváltsuk egy olyan közegben, amelyről kísérleti úton tudjuk, hogy véges? - Candice Breitz, művész

Nem vagyok biztos abban, hogy értem a kérdést. Számomra a filmkészítés olyan, mint egy gyémánt, abban az értelemben, hogy számos csiszolt oldalról belenézhetünk, de mégis ugyanannak a gyémántnak a belsejét látjuk. Ez a gyémánt igazából az én életem összes tapasztalata, ennyivel rendelkezem, és elkerülhetetlen, hogy visszatérjek ugyanazokhoz a sémákhoz és nézőpontokhoz, ha kissé más szögből vizsgálódva is.

Legyőzné David Lynchet szkanderben? - Jack Cody, Kilkenny, Írország

Ez érdekes. Éppen Bobnál ettünk Big Boy burgereket David Lynch-csel, akkoriban, amikor ő a Dűnét, én pedig A holtsávot forgattam, és mindketten Dino De Laurentiisnek [olasz filmproducer] dolgoztunk. Akkor ismertük meg egymás egy kicsit. Azt hiszem, legyőzném. Különösen, ha éppen akkor próbálnám, amikor meditál.

Melyik öt film a kedvenced, és miért? - John Landis, filmrendező

Nem lenne nehéz, de nincs listám. Végtelen számú film volt rám hatással. A legnagyobbal nyilván a Winter Kept Us Warm volt, a maga furcsa módján. Nem horrorfilmnek forgatták – egy dráma volt arról, hogy boldogulnak az életben a Torontói Egyetem diákjai – és nem is volt szó nagy művészieskedésről. Nehéz újra átélni azt a sokkot, ami akkor fogott el, amikor láttam a csoporttársaimat egy igazi moziban az igazi vásznon, ahogy éppen szerepelnek. Olyan volt, mint a varázslat: nézed a tévét, és hirtelen benne vagy egy sorozatban. Ilyesmi volt ez a sokk.

Szóba került, hogy esetleg Peter Jackson forgatna egy részt a Dr. Who-ból. Van olyan tévésorozat, amiből megfontolná egy rész rendezését? - yesfuture, online kérdező

Már ajánlottak néhány sorozatból részeket, de el kell mondanom, hogy ezek a legkevésbé sem érdekelnek. Minden, ami érdekessé teszi a rendezést – a főszereplők kiválasztása, a helyszínek megkeresése, a munka a forgatókönyvvel, a párbeszéd kidolgozása, a stáb keresése és a közös munka – hiányzik egy sorozatnál, mert már minden ott van készen. Az ember itt sokkal inkább egy közlekedési rendőr feladatát látja el.

Veszett el valami a filmekből azzal, hogy a makettezést felváltotta a CGI? - Archaen, online kérdező

A CGI-t túlzásba lehet vinni, és már túlzásba is vitték. Erre rengeteg példa van a szuperhősös filmekben, egyszerűen röhejes, mi megy ott. Technikailag persze lenyűgöző, de elvesztette a fizikai jelenlétét. Ez nem azt jelenti azonban, hogy akkor több valós effekttel kellene dolgozni. Számomra ez nem annyira a technológia kérdése, sokkal inkább a művészeté: mennyire érti a rendező a saját nézőit? Én is sok CGI-t használok a filmjeimben, csak nem tolakodó módon. Az apróságokhoz veszem igénybe, hogy kiemeljek vele néhány apró mozzanatot, szinte láthatatlanul. Egyszerűen ez egy nagyon hasznos eszköz, nem különbözik a világítástechnikától, a díszletektől vagy éppen a vágástól. Itt hatékonyan lehet használni.

Mi a kedvenc sütije? - Misterlks, online kérdező

A shortbread [kb. ua., mint a háztartási keksz itthon]. Ha lenne előttem egy tállal, valószínűleg mindet megenném.

A száguldó autóktól majd' leragadt a szemem. Elmondaná, mit talál bennük olyan érdekesnek? - Steven Hughes, Bristol

Melyik filozófusokról mondaná, hogy a legnagyobb hatással voltak a munkájára? - Howard Shore, zeneszerző

Fiatal egzisztencialistaként tekintek magamra. Amikor elkezdtem Sartre-t olvasni, és amikor rátértem Heideggerre, arra gondoltam, “Ó, wow, én is éppen így vélem”. Sartre-nak van egy nagyon jó előadása, amelynek azt a címet adta, hogy “Az egzisztencializmus is humanizmus”. Leegyszerűsítve azt mondta, “Nézzétek, nekünk, embereknek csak ennyi adatott, felejtsük el a túlvilágot, mert nem létezik. Felejtsük el Istent, nincs Isten. Ezt el kell fogadnunk, és ha megtennénk, és rájönnénk, hogy az együttérzés és a humanista empátia értéket jelent – nem csupán fontosat, hanem alapvetőt – akkor az egész világ jobb hely lenne.” Nagyjából ez az én hozzáállásom is az élethez.

Az autók majdnem a repülést jelképezték, olyan, mintha az ember tudna velük repülni. És a szabadságot, a szexuális szabadságot is a régebbi időkben. Nagyon függ a válasz attól, hogy mennyi idős a kérdező, mert ez nem annyira a sebességről, sokkal inkább az autóságról szól, ez van a középpontban. Most éppen egy Teslám van, ami egy elektromos autó, és lenyűgözően érdekesnek tartom, aminek semmi köze a sebességéhez – bár valóban nagyon gyors jármű. Másfelől, ha látok egy Lamborghinit, vagy egy Ferrarit, amint teljes sebességgel száguld, az szerintem eléggé meggyőző, olyan, mint egy nemes vad, van benne valami szép. Még folytathatnám a mostanra divatjamúlt belsőégésű motoros autók szépségének ecsetelését, de tényleg volt bennük valami ősi, valami csodálatra méltó. Ha valaki erre nem tud reagálni, azzal nincs semmi bajom, de tudnom kell, hogy a kérdezőnek milyen tapasztalata volt az úgynevezett gyors autókkal. Ha valaki az erkélyről nézi őket az autópályán, akkor tényleg unalmasak.

A zsidó származásának volt hatása a filmjeire? - Nathan Abrams professzor, Y Felinheli, Wales

Természetesen volt, mert ez alakította ki az érzékenységemet és az életemet. A szüleim nem voltak hívők, még zsinagógában sem voltam, és sosem volt bár micvóm. Az anyám beszélt velem egy kicsit jiddisül, de ez nem vallási, hanem kulturális téma, és még mindig vonzódom ehhez a beszédhez. Könnyű lenne azt mondani, hogy a zsidóság mindenhol kívülállónak érzi magát a diaszpóra-jelleg miatt, és még sok filozófiai és érdekes kulturális dolgot lehetne sorolni, de nem tudom, hogy ezek közül az én esetemben mennyi lenne igaz. Mindig is kanadainak éreztem magam, és Kanadához ragaszkodom, tehát keverem a zsidóságot a kanadaisággal. Nem hiszem, hogy ezeket a részleteket el lehetne különíteni az élet során.

Melyik a valaha készült legfélelmetesebb film? - Toby Sculthorp, London

Ez teljesen szubjektív, mert lehet, hogy valami egyeseket halálra ijeszt, míg ugyanez másoknak csak egy jó vicc. Erre a kérdésre mindenki más választ adhatna. A Bambi rettenetes egy gyerek számára, mert Bambi anyját megölik benne. Gyerekkorban ez természetesen sokkoló. És ez már minősít? Volt egy film, a Kék lagúna, amit gyerekként nagyon ijesztőnek tartottam. Gyerekek hajókáznak, a hajó elsüllyed, a szüleik megfulladnak, a gyerekek egyedül maradnak a szigeten egy részeg tengerésszel. Van egy jelenet egy kígyóval és egy csontvázzal, meg minden ilyesmivel, és ettől már elég ijesztőnek számított gyerekként. Egy felnőtt számára ez persze már nem annyira izgalmas.

Később, már felnőttként a Ne nézz vissza! volt félelmetes, Nic Roeg filmje Julie Christie-vel és Donald Sutherlanddel. Nagyon megérintett, nagyon hatásos produkció volt, szinte tapintható halálvággyal. Ugyanakkor, ha a kérdező megnézné ezt a filmet, lehet, hogy semmilyen hatást nem váltana ki belőle. Nincs abszolút, egyetemes film ezen a téren.

Optimistának tartja magát? - Tomas René, London

Kanadai vagyok, mit mondhatnék? Hát persze! Igen, általában nagyon jókedvű, vidám figura vagyok, és a filmek után ez általában meglepi az embereket. Aggódom a környezet, a bolygónk jövője miatt, egzisztencialista vagyok, és majd amikor meghalok, az a véget jelenti, a feledést. Mások talán azt gondolnák, “Istenem, szörnyű lehet így élni”. De nem, én általában optimista és boldog vagyok.

Robert Pattinson a torontói Breakfast Televisionban a Maps to the Stars-ról

I: So, of course, David Cronenberg did this film Maps to the Stars, and you’ve worked with him before, so is it like David Cronenberg says I want in the film and you just say okay, without looking at the script? RP: I did on this one. Yeah, I loved doing Cosmopolis so much, and I was super excited about doing something else with him. And he’s not going to do something rubbish. It’s kind of like, and also I genuinely had, I hadn’t read a page before I said yes. I: What did you think when you finally did read it? RP: It was so different from Cosmopolis, it was so funny and biting and kind of crazy, and also it’s really nice doing something where you don’t have an enormous amount of pressure, and I was just kind of excited seeing what everyone else did, it kind of reminded me when I did this Harry Potter film and I got to watch Ralph Fiennes had become Voldemort for the first time and I was just dead the whole time, so I just watched the scene, thinking this is one of the best experience on a movie set I’d ever had. And I was just like watch Julianne and had like a total scene where all I say is yes, and I don’t have to look at my lines, just observe. I: Just watching her do her thing. What’s it like working with, you have great women in this cast that you have great scenes with. RP: Amazing. She’s really really cool and I mean, just genuinely hilarious. The scene when she’s trying to, I guess, sort of seduce me, I literally haven’t laughed so hard, I’m not even vaguely in the scene, I’m just pissing myself laughing. I: There’s a multiple (???) talent in the laugh. RP: It was really fun. And definitely with Mia as well, it was kind of the same thing. I really really loved Mia as well, it was really fun working with her. I: Great. In the film you’re playing an aspiring actor, so did that kind of remind you of your early days when you were trying getting into the business? RP: Yeah, kind of, very embarrassing lines like say I’m an actor/writer, it’s the dumbest thing, feeling I used to say that, more of a writer than an actor, say, have you written anything? Well, not really. In my head, I’m all right. I like to carry around a moleskin notebook. With nothing in it. I: Doodles on the inside. RP: Writing my name. I: So was it hard for you breaking through becoming an actor? In the beginning? RP: I mean, I was really lucky. I was just so lucky, I don’t really understand how, I’d get a job and then not working for ages and ages, run out of money and then suddenly get another job as I was broke, and then just kind of continued until Twilight, basically. I sort of fell into it as well, so I didn’t have that pressure, I don’t have like stage parents or anything like pushing, no one’s pushing me at all, I’m just kind of figuring it out myself. I: That’s great. And you mentioned Twilight, do you find people still see you as the person who was in Twilight, or has it been easy to break out and get new roles? RP: I don’t know, I’m sure people see you, you know, there’s this person from Twilight, it’s a massive thing, but yeah, I’m just doing the stuff I wanna do, it’s just there aren’t a lot of parts you wanna do, it’s quite easy, and I think the jobs I’ve got since then, the only scripts I liked, so yeah, it’s kind of been great. It definitely helps to get stuff financed and it wasn’t handed in any way particularly. I: Great. And in the film we get to see this different kind of portray of Hollywood, some think this might be the exact version of Hollywood, do you think that it’s accuratley portraid in the movie, or are we really tickling into the extreme? RP: There’s a lot of incest. I: Yeah. I think as much. RP: That’s the main reality. Yeah, it’s sort of quite specific, but there’s definitely kind of architype you can come across, but I think you can say it, David keeps saying, it’s in any industry basically, it’s about success and becoming too attached to your success and other people’s opinion of you, I mean, when it fades away, how to lost sight of themselves and they’ve been allowed to have no sense of themselves for years and years and suddenly the artifice around all the other aspects of their lifes is removed and they’re suddenly left with just a shell. I have absolutely no idea of what I’ve just said. I: I think I kind of got it. RP: I’m like what? I: It’s not the same. Yes. Well, thank you some much for your time, on that note. I’m gonna leave you be. Thank you so much, nice to meet you. RP: Cheers, nice to meet you.

I: Szóval, természetesen, egy David Cronenberg film a Maps to the Stars, és már dolgoztál vele korábban, szóval olyan ez, hogy ha David Cronenberg azt mondja, hogy szeretné, ha benne lennél a filmben, akkor azt mondod, hogy oké, anélkül, hogy elolvasnád a forgatókönyvet? RP: Itt így v olt. Igen, imádtam a Cosmopolist csinálni, és nagyon izgatott voltam azzal kapcsolatban, hogy valami mást is csináljak vele együtt. És tudom, hogy nem fog valami kacat dolgot készíteni. Őszintén, egy oldalt se olvastam a forgatókönyvből mielőtt igent mondtam. I: Mit gondoltál róla amikor végül elolvastad? RP: Nagyon különbözött a Cosmopolistól, nagyon vicces volt és harapós, kissé őrült is, és jó volt olyant csinálni, ahol nem volt meg az a nyomás, és csak izgatottan néztem, hogy mindenki más mit csinált. Emlékeztetett arra, amikor azt a Harry Potter filmet csináltam és láthattam, ahogy Ralph Fiennes Voldemorttá válik az első alkalommal, és egész idő alatt halott voltam, szóval csak néztem a jelenetet arra gondolva, hogy ez a legjobb élmény valaha egy forgatáson. És itt is csak néztem Julianne-t és volt egy jelenetem ahol csak annyit kellett mondanom, hogy igen, szóval nem is kellett gondolkoznom a szavaimon, csak figyelhettem őt. I: Nézted, ahogy dolgozott. Milyen volt ilyen nagyszerű hölgyekkel dolgozni, akikkel fantasztikus jeleneteid vannak? RP: Lenyűgöző. Julianne nagyon-nagyon laza, őszintén remek vele dolgozni. Az a jelenet, ahol próbál, gondolom, elcsábítani, szó szerint nem nevettem annyit, alig vagyok benne a jelenetben, csak próbáltam a nevetéstől nem bepisilni. I: Tehetség kell a nevetéshez. RP: Nagyon jó móka volt. És Mia is, ugyan az. Nagyon szerettem Miát is, jó volt vele dolgozni. I: Nagyszerű. A filmben egy feltörekvő színsézt játszol, szóval emlékeztetett ez a korai napokra amikor próbáltál bekerülni az iparba? RP: Igen, mondhatjuk, amikor olyan zavarbaejtő dolgokat kellett mondani, mint én egy színész/író vagyok, az a leghülyébb dolog, úgy éreztem ezt sokat mondtam, és hogy inkább író vagyok mint színész, és mondd, írtál valamit? Nos, nem igazán. A fejemben, ott minden megvan. Csak szeretem magammal hordani a noteszomat. Üresen. I: Benne firkákkal. RP: Ráírtam a nevemet. I: Szóval nehéz volt színészként kitörtni? Az elején? RP: Nagyon szerencsés voltam. Annyira szerencsés, nem is értettem, hogy, de kaptam egy munkát, aztán hosszú időn keresztül semmit, egész addig, amíg már nem volt pénzem, aztán kaptam egy újabb munkát, és így ment egészen a Twilightig. Az egészbe csak úgy belecsöppentem, nem volt rajtam nyomás, a szüleim is hagyták a dolgot, nem erőltetett senki, csak úgy magamnak próbálom kitalálni a dolgokat. I: Ez nagyszerű. És megemlítetted a Twilightot, szerinted az emberek még mindig úgy látnak, mint azt az embert aki a Twilightban voltál, vagy könnyű volt kitörnöd belőle és új szerepeket kapni? RP: Nem tudom, gondolom páran úgy látják, hogy ő volt a Twilighban, nagyon masszív dolog volt elvégre, de csak azt csinálom, amit akarok, csak egyszerűen nincs sok olyan szerep, amit vállalna az ember, szóval elég könnyű volt, és azok a munkák amiket azóta csináltam csak azok voltak, amiknél tetszett a forgatókönyv, szóval nagyszerű volt. És segít persze a dolgot pénzelésebn is, nem csak úgy adták oda. I: Nagyszerű. Ebben a filmben egy másféle szögből láthatjuk Hollywoodot, néhányan úgy vélik, hogy ez az igazi verziója Hollywoodnak, szerinted ez egy pontos jellemzése, vagy tényleg az extrémbe mentünk át? RP: Sok a vérfertőzés Hollywoodban. I: Igen, ennyit én is gondoltam. RP: Ez a fő valóság. Igen, elég specifikus, de persze vannak ezek a típusok akikkel lehet találkozni, de azt hiszem lehet azt mondani, ahogy David szokta is mondani, hogy ez igaz minden iparra. A sikerről szól és arról, hogy mennyire ragaszkodik az ember a sikeréhez és mások rólad alkotott véleményéhez, aztán amikor mindez megszűnik, akkor már nem látja az ember saját magát, mert éveken keresztül nem lehetett önmaga, és amikor minden más megszűnik az életében, akkor nem marad más, csak a burok. Nem is tudom, hogy mit mondtam. I: Azt hiszem, megértettem. RP: Csak így nézek, hogy mi van? I: Nem ugyan az. Igen. Nos, köszönöm, hogy szántál rám időt, akkor ennél a pontnál hagylak is. Nagyon köszönöm, örülök, hogy találkoztunk. RP: Köszönöm, én is.

Beizzítani a Nagy Tonhalat

Beizzítani a Nagy Tonhalat – írta Hillel Levin

Amikor John Mendell úgy kalkulálta, hogy a chicagói Outfitnek vége van, végzetesen félreszámolta magát.

Semmi nem az volt, aminek látszott a River Forest-beli 1407 Ashland Avenue-n, nyugat Chicago egy tehetős külvárosában, egy farmszerű házban – mely barnaszínű kövekbe burkolódott – és kisebb és diszkrétebb volt a körülötte lévőknél. Az újév első hetének a végére az idős tulajdonosok már átköltöztek a meleg időhöz kötött második rezidenciájukba, de megbíztak egy gondnokot, hogy időnként nézze meg, működik-e még a kazán és egyik cső sem repedt-e szét. 1978. január elseje reggelén a gondnok beállt a félkör alakú kocsi beállón, ahogy előző nap is tette.

Michael Volpe 75 éves volt, ősz hajú és vékony, de még mindig fürge. Miután kinyitotta a faragott dupla ajtót, már készült, hogy megnyomja a megfelelő gombokat, hogy kikapcsolja a körülményes biztonsági rendszert. Ehelyett kővé dermedve állt a tükrös hallban. Valami nem stimmelt. Bár arra nem volt semmi jel, hogy a betörőriasztó megszólalt volna, a házban rendetlenség honolt. Későbbi tanúvallomásában elmondta, hogy látta a főnökének nadrágjait kifordítva és szétszórva a folyosón, ami jobban zavarta, mint a kihúzott fiókok és a felborított bútorok.

Szinte minden betörős sokkoló, főleg annak a számára, aki felfedezi. De ez nem a tipikus külvárosi betörés volt és nem a tulajdonos volt a tipikus áldozat. Volpe nem vette fel a telefont, hogy hívja a rendőrséget. Ami azt illeti, soha nem is jelentette be. A ház tulajdonosa és Volpe régi munkaadója, Anthony Accardo, nem érte be a helyi fennhatósággal. Évtizedeken keresztül Tony „Big Tuna” Accardo az Outfit, a chicagói maffia vezetője volt, és egyesek szerint a rendezett bűnügyek történelmének legerőteljesebb embere volt. Hosszú uralkodása jórészben annak volt köszönhető, hogy hajlandó volt – még lelkes is – arra, hogy kisfőnökök egy csapatának adott hatalmat. De azon a napon, 71 évesen, felszállt a következő gépre Palm Springs-ben, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat.

Eközben Lincolnwood egy munkásnegyedébe Chicago északi részén volt egy másik ház is, amiben szintén nem úgy voltak a dolgok ahogy tűntek. Ez a ház, egy robusztus kétemeletes György korabeli ház, sokkal nagyobb volt mint a közelében lévő szerény, faszerkezetű házak. Ami a szomszédokat illette, a 31 éves John Mendell háztulajdonos egy keményen dolgozó fiatalember volt, aki egy a sógora által nyitott gépműhelyt vezetett, pár tömbbel arrébb.
Magas volt bozontos hajjal és dús bajusszal, de akkor ez volt a divat. Senki sem kérdőjelezte meg a nálánál idősebb, vörös hajú feleségének szőrméinek és ékszereinek az eredetét. Az sem tűnt fel senkinek, hogy egyre későbbi időkben érkezett meg – egész addig, amíg el nem tűnt, és meg nem találták a holttestét 1978. február 20-án összekötözve és megvagdosva az autójának a csomagtartójában.
A gyilkosságokról tudosító újságokban nem úgy jellemezték mint üzletember, akit a szomszédjai ismertek, hanem mint egy betörő, Chicago egyik legjobb vezetékekkel foglalkozó embere, aki képes volt érvényteleníteni a legkomplikáltabb riasztóberendezéseket. Egy ugyanannyira bizarr fordulatban, a média összekapcsolta a halálát mind az Accardo betöréssel és az egy hónappal korábbi egy millió dollár értékű ékszer ellopásával.

Nem Mendell volt az egyetlen, aki Accardo mérgének a forgatagába került. Röpke két héten belül Mendell négy társ-betörőjét is holtan találtak meg Chicago különböző pontjaira parkolt autóikban. Hogy gyilkosaiknak nyomait eltüntessék, további négy ember halt még meg a következő hónapokban. Még a gondnok Volpe is eltűnt. Mindent egybevéve egy gyilkos mulatság volt ez, melyhez nem volt hasonló az Outfit modern korszakában, és az FBI ügynökeinek az eddigi legjobb lehetőséget nyújtotta a nagyképű Accardo ellen, aki hosszú bűnügyi karrierje során egyetlen éjszakát sem töltött börtönben.

De semmilyen vádat nem emeltek az intenzív nyomozások ellenére sem, amiket a meggyilkolt betörők miatt végeztek, és az évek során az Accardo hatás egy újabb, gyakran vitatott mese lett az Outfit világában. Amikor az FBI ügynökből lett krimiíró Bill Roemer nyitó meséjének használta az Accardo: Az igaz Keresztapa című művét, néhány újságíró és rendőri nyomozó csak gúnyolódott. Azt mondták, a gyilkosságok áradata csak egy erőteljesebb Outfit kampány volt, hogy utcai adókat gyűjtsenek független betörőktől és kevés, vagy semmi közük nem volt a betöréshez.

Idén, közel három évtizeddel később, a Mendell halála körüli rejtély egy része megoldódik majd, amint egy jelentős gengszterbanda ügyének tárgyalása lesz a chicagói bíróság napirendjén. Az eset: az úgynevezett Operation Family Secrets uszítja Patrick Fitgerlad U.S. ügyészt a megmaradt Outfit vezetőire és végrehajtóira, ami mára már csak árnyéka annak az aranykorának, amit Accardo vezetése alatt élt.

A kormány vádja az, hogy a Mob továbbfejlesztette kriminális tevékenységeit azzal, hogy gyilokemberek egy elit csapatát alkalmazta a 18 férfi megöléséhez. Az egyik gyilkos, Nicholas Calabrese, egy főtanú lesz. A vádoltak listájának egyik leginkább figyelemre métló áldozata Tony Spilotro, az Outfit Vegas-i bujtogatója és Joe Pesci karakterének az alapja, Martin Scorsese Casino című filmjében. Ügyészek szerint Spilotrot egy Illinois-beli Bensenville pincében ölték meg és nem Indiana-i búzamezőn, ahogy az a filmben igen látványosan van bemutatva.
Mendell is rajta van azon a gyilkossági listán, két ismerősével együtt. A vádirat szerint Nicholas Calabrese bátyja, Frank – az Outfit leggonoszabb embere – egyike volt azoknak, akik feladatul kapták a betörők meggyilkolását. Bár a gyilkosságok alig kaptak figyelmet a chicagói újságoktól, továbbra is az egyik leginkább lenyűgöző családi titok marad a Mob rajongók számára.
Kérdések mindig is maradnak majd a betöréssel kapcsolatban, de nemrég készült interjúk alapján, melyeket az ügyben részt vett nyomozókkal készítettek, új perspektívák kerültek elő arról, hogy Mendell csapata miért próbálkozott egy ilyen merész csínnyel és hogy Accardo miért reagált ennyire bőszen. Arra is ad képet, hogy mennyire közel került a G ahhoz, hogy a Nagy Tonhalat bedobozolja.

A gengszter gyilkosságok nem számítottak újdonságnak Chicagóban, mégis volt valami abban az öt holttestben amik 1978 első heteiben kerültek elő: Mind autókban voltak hagyva külvárosi parkolókban Chicago városának szélein; az áldozatok mind ismert betörők voltak, néhányuk már az FBI Top Thief programjának célpontjai is,  ami bizonyos betörőket megfigyelés alatt tartott. Ezeket a holttesteket ugyanakkor megtalálásra szántak, és a férfiakat úgy ölték meg, hogy az üzenetet küldjön a többi bűnözőnek.

Az első akit megtaláltak Bernard Ryan (34) volt, akit bátyjának autójában, egy hóval takart Lincoln Continental vezetői ülése mögött üldögélve találtak meg, mellette egy megbízható rendőrségi letapogatóval. Egy híres ékszerésztolvaj és háromszor elítélt betörő, Ryan épp új megbizatására indult, amikor pár golyó hátulról fejbe találta.

A következő test ami felbukkant Ryan gyakori tolvajpartneréhez tartozott, a 29 éves Steven Garcia-hoz. Ő nem ilyen kellemesen távozott. Mellkasát ötször szúrták meg egy jégcsákánnyal, mely egyike volt az Outfit kedvenc módszereinek, torkát pedig fültől-fülig vágták fel – Mob kód az árulásért. Amikor Garcia gyilkosai bedobták áldozatukat egy bérelt autó csomagtartójába, egy aranyláncot hagytak a nyaka körül, ami azt jelentette, hogy nem rablás közben halt meg.

Pár nappal később a kiskaliberű szélhámos, Vincent Moretti (51) és Donald Renno betörő (31) testeire bukkantak Renno Cadillacjének hátsó ülésén, egy szomszédos bár mögött. Mindkettőt a nyakukon és fejükön szúrtak meg, de Renno lehet, hogy pont egy rossz napot választott arra, hogy barátját reggelizni vigye. Moretti, egy domború mellkasú ex-zsaru, külön figyelemben részesült, mielőtt meghalt. Addig taposták – az Outfit legvégső üzenete a megvetésre – amíg a bordái eltörtek és a veséi szétrepedtek.

Amint egyértelművé vált, hogy a gyilkosságok összekapcsolhatók, mindegyik áldozathoz egy FBI ügynököt jelöltek ki, hogy segítkezzen a helyi gyilkossági csoportok nyomozásában. Bob Pecoraro-t épp ekkor helyezték át Chicagóba New Yorkból, ahol szintén hasonló kaliberű nehézfickók esetein dolgozott, olyanokén, mint akik Nicholas Pileggi Wiseguy című könyvében szerepelnek, melyből a GoodFellas című film készült, de még ő is készületlen volt a Second City-féle erőszakra. „Amikor filmekben meg ilyenekben hallom, ahogy dicsőítik ezeket a Mob féléket,” mondja, „csak meg akarom mutatni nekik Vincent Moretti holttestét, hogy lássák, mennyire romlott és könyörtelen emberek tudnak ezek lenni.”

De még Moretti sem készítette fel Pecoraro-t Mendellre, aki elsőként tűnt el de utolsóként került elő, egy használt Oldsmobile csomagtartójában. Az autó egy lerobbant South Side (Déli Oldal) környékén került elő, egy mérőóra mellett volt. Egy parkolójegy alapján, melyet a szélvédőn találtak meg egyéb kacatok között, azt mutatta, hogy az autó, benne Mendellel, már több mint egy hónapja ült a hideg Szeles Városban. Pecoraro ott volt, amikor kihúzták Mendell összehajtott és megfagyott testét, mint egy jégembert a gleccserből. „Soha nem láttam még olyat,” mondja. „Jégcsapok voltak a szemeiben.” Mendell torka el volt vágva, mellkasát úgy szúrták össze mint Garcia testét, de az ő nyaka körül egy kötél volt melyet hátrahúzva összekötöttek a kezeivel és bokáival. Az orvosszakértő azt mondta Pecoraro-nak, hogy Mendell halála gyötrelmes volt. „Ahogy fájdalmában vonaglott,” mondta, „úgy húzta egyre szorosabbra a kötelet a nyakán, de emiatt annál lassabban vérzett.”
Pecoraro talált még valamit a testtel kapcsolatban, ami érdekes volt. A holttest ruházata egyedül egy barna bársonypulóver, egy aranynyaklánc és egy alsónadrág volt. A gyilkossági csoportos nyomozó azt mondta, hogy a gyilkosok talán azért vitték el Mendell nadrágját, hogy az ne fusson el. „Ha tudtam volna, hogy meg akarnak ölni,” mondja Pecoraro, „nadrág vagy nadrág nélkül is próbáltam volna kijutni.”

A Mendellen végzett tortúrának köszönhetően ő lett a nyomozás fókusza a betörők gyilkosságainak ügyében. A Chicago Tribune kezdetben úgy jellemezte Mendellt mint egy „volt elítéltet aki rászolgált mind szövetségi és állami börtönre is lopásért, értékesítésért és kábítószer birtoklásáért.” De azt a cikket nehéz megerősíteni, csakúgy mint sok mást a háttérben.

Egy rendőr az elején Mandellnek írta a nevét, ilyen betűzéssel látták Lincolnwoodban, amelyik külnegyedben sok zsidó is él. De a Social Security nyilvántartása alapján Mendell Dél-Dakota környékéről származott, ahol a nevét egészen ukrajnai farmcsaládokig lehet visszavezetni. Az első ismert chicagói címe a Déli Oldal munkások által lakott részében volt, a címet akkor jegyezték fel amikor 20 évesen letartóztatták egy kábítószeres meggyilkolása miatt. Állítólagos partnere a bűn elkövetésében egy nála 7 évvel idősebb koktél pincérnő volt, akit az újság mint csinos, sötét szemű vöröshajú lányként jellemzett. A vádlók ejtették az ügyet, amikor a kulcs szemtanú hitelessége kérdőjelessé vált.

A következő pár év alatt Mendell valahogy átalakult piti kis drog dílerből nagyszabású betörővé.  23 évesen került újra a hírekbe, amikor egy Goldblatt Bros. áruház mellett tartoztatták le, amint próbált úgy csinálni, mint egy szerelő, aki a riasztót próbálta megjavítani. Addigra az otthoni címe már az Északi Oldalon volt, az egyik legsikkesebb helyen a tónál.

John Volland, a Chicagói Rendőrség Bűnügyi Nyomozási Egységének visszavonult hadnagya, nem lett volna meglepve, ha Mendell tényleg dolgozott volna egy riasztóberendezéseket gyártó cégnél. „Gyakran gondolkodtam azon, hogy ki taníthatta ki,” mondja. „Másoknak is meg volt a tehetségük, hogy eljussanak arra a szintre ahol ő volt, de ő egyedi volt abban ahogy tudta, hogy meddig mehet el.”

Egy darabig úgy tűnt, a kettős élet vezetésével is messze jutott. Csak két évvel a Goldblatt utáni letartóztatása után már meg is házasodott és a Lincolnwood-i házában élt. Nyilvános iratok alapján a felesége Victoria 12 évvel volt idősebb nála, de Mendell idősebbnek tűnt mint a kora, szóval lehet, hogy jól összeillettek. Volland szerint mindkettő a nő apjának a műhelyében dolgozott.

De ezidő alatt is tartotta Mendell a kapcsolatot a betörő haverjaival és frusztrálta a rendőrséget, hogy sikerüljön végre elkapniuk. „Az a baj a jó tolvajokkal, hogy nem hagynak sokat hátra,” mondja Jack O’Rourke, egy FBI ügynök, aki egész karrierje alatt őket üldözte. Mendellnél is volt egy rendőrségi szkenner, mint minden profinál, de megvolt benne az a hatodik érzék is, ami miatt félrehúzódott ha úgy érezte, hogy követik.

1971-ben Mendellt újra letartóztatták baljóslatú társakkal, mind a Déli Oldalról ismert srácok voltak. A vád 250,000 dollárnyi értékű Bayer aszpirin ellopása volt egy teherszállítási raktárból. Egy FBI megfigyelő kapta el a tolvajokat egy autóúti pihenőben, pont az államhatár átlépése előtt. Mendellel együtt három Outfit tagot kaptak el, beleértve Sam Bills-t (az egyetlen, aki ült is a lopás miatt) és Ronald Jarrett, akit aztán több mint 50-szer fognak letartóztatni a testi sértéstől kezdve a betörésen át az erőszakolásig, szinte minden bűn miatt. Bár Jarrett soha nem volt gyilkossággal vádolva, az Outfit-en belül ő volt a hidegvérű gyilkos. Barátja és szomszédja is volt Frank Calabrese-nek és végül 2000-ben lőtte le egy ellen-drogdíler.

Az FBI-os Pecoraro számára, a szabad ügynökös bűnözők mint Mendell teljesen mások voltak azoktól, akiket a Big Apple-ben látott. „New Yorkban legalább ott voltak a családok, szóval tudtad, hogy ki kivel dolgozik,” mondja, „de Chicago egy zűrzavar volt.”

Semmilyen csíny sem ábrázolja a chicagói bűnözés bonyolult természetét a Levinson ékszerrablásnál jobban, ami az egyik legnagyobb eredmény volt az 1970-es években. Levinson nem tűnt egy jó célpontnak nagypályás betörőknél, a felnőtteknek szóló könyvesboltjával és rozoga bárjaival. Bár Harry Levinson ragaszkodott az ékszerész megnevezéshez az újságokban, a boltján mégis igen látható helyen volt a hitelre felirat. Mint minden más zálogházban, az ő ablakaiban is a megkopott és rozoga dolgok voltak láthatók.

De belül kincsek voltak. A hajlíthatatlan showman, Levinson megvette a világ legnagyobb gyémántját, a 70.2 karátos Idol’s Eye-t, és időnként elvitte egy aukcióra, állítva, hogy nem fogad el 1 millió dollárnál alacsonyabb tétet. Bár nem sikerült vevőt találnia 1977 decemberéig, viszont felkeltette nemkívánatos érdeklődők kíváncsiságát. A karácsony előtti vasárnapon egy, a rendőrség által később tehetséges teknikusokból álló csoport megtette a saját tétjét Levinson ékszereire. A tetőről ledobtak egy ponyvát a sikátor melletti oldalon és egy acetilénes fáklyát a burkolat alá, hogy elvághassák a második emeleten lévő fürdőszoba ablakrácsait.
Amint bent voltak, öt különböző páncélszerkényt kellett feltörniük, ami egy ördögi kihívás volt. Több mint 1 millió értékű nyereséggel távoztak ékszerek és szőrmék képében, de a legnagyobb széfet, amiben az Idol’s Eye volt, nem nyitották ki. Nem mintha nem próbálták volna. Vasárnap egész nap ott voltak, és még hétfőn hajnalban is. Mire elmentek, a víz, amit arra használtak, hogy lehűtsék a fémet amit a fáklyáik átvágtak, már több hüvelyknyi magasságban állt a bemutatóterem padlóján.
Néhány nyomozó most azt mondja, hogy két különböző csapat állt össze az operációra – az egyik többnyire a Mobbal állt kapcsolatban, a másik független volt. Egy dolog biztos volt: Egyedül Mendell volt képes arra, hogy kifogjon az alaposan kidolgozott, öt különböző riasztórendszerből álló rendszert, ami szerint Levinson teljesen biztosítva volt betörők ellen. Hogy fenntartsa az állandó áramkört, Mendell átvonszolta a kábeleket – szemétnek álcázva – 100 yardra a sikátorban, egy apartmanház oldalán át egy kicsit fekete dobozba egy első emeleti üres lakás szobájának közepén.

Amikor azon a hétfőn a 80 éves Levinson kinyitotta az ajtóját, és mint akit agyonvágtak, úgy csoszogott végig a házban. A hatvan év alatt, amit az üzletben töltött semmilyen lopás nem érte, nem még egy ilyen kipakolás. Hívta a rendőrséget, de Roemer szerint, a Genuine Godfather-ben, Tony Accardo-t is hívta, akit hamarosan ebédelni láttak Levinsonnal a Chez Paul étteremben, ami a bolt közelében volt. Roemer azt írja, hogy Spilotro (aki ekkor már Vegasba helyezte bázisát) beárulta Mendellt. Napokon belül, állítja, a zsákmány összeköhögték és visszavitték Levinsonhoz.

Ma senki sincs közeli kapcsolatban a Levinston rablással vagy az Outfit elhiszi Roemer rózsás meséjét. Először is, mivel Mob betörők is benne voltak, Accardonak nem lett volna szüksége Spilotro segítségére, hogy azonosítsa a drótos embert. Továbbá, Accardo valószínűleg nem érezte volna szükségét, hogy bármit is visszafizessen Levinsonnak, kivéve a megtalálónak járt jutalmat. Az ékszerész már jelentést tett a rendőrségnek, ami arra kényszerítette, hogy biztosítást is kössön, szóval valószínű volt, hogy fog valamit visszakapni a vesztesége után.
Ami a rablókat illeti, Accardo megtaníttatta velük, hol is van a helyük az Outfit láncában. A levinstontól szerzett zsákmányt át kellett vinniük a Mob térfelére, ahol sokkal többet számoltak fel az átvételért, mint a függetlenek.

Bár Mendell csapattagjai teljesítették ezeket a rendeleteket, egyből meg is bánták és bánatukat el is panaszolták másoknak. Zack Shelton FBI ügynök nyomozott a halálaik után és ma már nincs kétség afelől, hogy Mendell és még páran a csapatából kirabolták Accardo házát is. „Egyértelmű, hogy hülyeség volt ezt tenniük, de lehetett volna egy ’a fenébe a Mobbal’ féle dolog is,” mondja.

Az a gondolat, hogy Accardo a házában tartotta az ékszereket, mindig is a legnevetségesebb feltételezésnek tűnt a betöréses történetben. De az Outfit világában egy kis tudás veszélyes dolog volt, és ha valaki is ismerős volt Accardo házának történetével, egy zughely elképzelése nem tűnt elrugaszkodottnak.

Ernest Hemingway egyszer azt írta a szülővárosáról Oak Parkról, hogy „a helyet széles gyepek és szűk látókörök jellemezték”. Ebben az esetben River Forest – Oak Park szomszédja – még szélesebb gyepjei voltak, ha nem szűkebb látókörűek. A falu érintkezik Oak Parkkal, de ez szinte kizárólag lakónegyed volt, egy körülzárt terület párezer család számára. A huszadik század közepére már otthona volt az ipari magnásoknak, igazgatóknak és professzionálisoknak. 1967-ben a falu még mindig megkövetelt egy minimum építkezési költséget, hogy „fenntartsák a magas színvonalú lakónegyedet”.

A szabványok ellenére a River Forestnek másfajta hírneve volt – az Outfit felsége lakott benne. Kétségtelen, hogy a belvároshoz való közelsége egy plusz volt. Emellett karakán dolgozók negyedei vették körül, ahol a csoportvezetők és harcosaik éltek. Paul Ricca, Accardo legjobb barátja, egyike volt az első River Forest gengszterbanda tagja. Capone közvetlen örököse, Ricca mégis diszkrét házat vezetett prériház stílusú otthonában. Amikor egy hollywoodi zsarolás, aminek ő is részese volt, rosszul sült el, Ricca állandó lakhelye a szövetségi börtön lett. Távollétében Accardo átvette az Outfit gyeplőjét és soha nem engedte azt el.

5 láb 11 inch magasan Accardo nagy embernek számított az Outfit mértékei alapján. A világ legnagyobb része csak úgy ismerte, mint Tony. De azok számára akik a legjobban ismerték, csak Joe volt, mint Joe Batters, a beceneve azokból a napokból, amikor még Al Capone csapatában volt és elintézte, hogy mindenki a fején érezze a nagy amerikai szabadságot, aki szembe mert szállni a főnökkel. Ha eleinte brutális erővel erősítette a helyét, utána már az eszével dolgozott: először is Chicago öt maffia csoportját egy erős ököllé kovácsolta, majd később egész Kaliforniáig szélesítette a hatalmát. Fogása az uniókon, főleg a Teamsters-en, hozzáférést biztosított számára a nyugdíjalaphoz, ami kiépítette a Mob Las Vegas-i pályáját.
Accardo River Forest-féle életstílusa addig tartott, amíg a birodalma. 1951-ben egy Roaring Twenties házba költözött, amit a Majestic rádiók színpompás gyártója tervezett. Egy éktelen nagy, angol Tudor korabeli ház, 22 szobával, beltéri úszómedencével és egy bowling pályával. A többi nagyágyúval ellentétben Accardo nem élt elszigetelten. Két fiát és két lányát a helyi iskolákba járatta, barátaik és szüleik számára pedig nyitva állt az ajtója. Péntekenként a dolgozószobájában ő és alábecsült felesége, Clarice, filmestéket tartottak, elsőhetes filmekből közvetlen a belvárosi moziból (melyeket a testvére hozott, aki a mozigépészek szervezetébe tartozott). Joe Batters sajátkezűleg kínálta a hot dogokat a gyerekeknek.

Ezeket a barátságos közeledéseket nem viszonozták a szomszédok. A gyerekeket ritkán hívták meg szülinapi bulikra. Abban a városban, ahol a country club fontos része volt a társadalmi életnek, Accardo-t visszautasították, amikor tagnak jelentkezett. Végül feladta és egy közeli városkában vette meg saját golfpályáját. Legidősebb lánya az ellenkezések ellenére is úgy döntött, hogy a River Forestben fog élni, és gyerekeit az ottani iskolákba iratta.
Talán azért, hogy közel maradjanak az unokáikhoz, az idős Accardok is River Forestben maradtak, amikor ház nélkül maradtak. 1963-ban az Ashland Avenue-n vettek egy sarokházat, annak az utcának a másik végén, ahol először laktak a városban, és elkezdték megépíttetni a nyugdíjas házukat. A hírek szerint Accardo nagy figyelmet fordított a kinézetre és egy helyi építészt bízott meg azzal, hogy felügyelje a munkálatokat, aki egyébként szintén egy szomszéd volt: Van Corbin, akit azelőtt Sam Panveno-nek hívtak, és akinek az unokatestvére a déli gengsztereket irányította. Ilyen családfával Accardo biztos úgy gondolta, hogy meg lehet bízni benne, de bizalma valószínűleg megcsappanhatott két évvel később, miután Corbin pénzügyi problémákkal küzködött. Az IRS-szel való tárgyalásai alatt Corbint bátorították arra, hogy megossza a 1407 Ashland fénymásolatait, amit aztán vesztére ki is fecsegett Accardonak. Nem sokkal ezután Corbin lealacsonyította magát – egy házból egy lakásba – és családját pedig egy motelbe küldte a költözés előtti estén. A következő reggelen egy másik vendég nyitott ajtónál borotválkozott és látta, ahogy Corbint két napbarnított, napszemüveges, erős ember veszi közzé a parkolóban. Végignézte, ahogy előhúzták a .22-es kaliberű pisztolyokat és lelőtték Corbint – olyan profi módon, mint ahogy a filmekben lehet látni.

A gyilkosságot soha nem oldották meg, és semmi további kapcsolatot nem bizonyítottak Accardora, de Corbin halálával a 1407 Ashland vérben született és olyan rémhírek vették körül, mint a kalózok eltemetett kincseit. Az utcán az Outfit okostojásai mindig is azon töprengtek, hogy mi volt olyan extra abban a házban, hogy Accardo ölt azért, hogy azt titokban tartsa.

Vincent Moretti, a legokosabb okostojás, valószínűleg jól ismerte a Corbin történetet. Az Elmwood Parkban lakott, a dolgozói negyed pont szembe a River Foresttel, közel Accardo házához és ahhoz a motelhez is, ahol megölték az építészt. Bármi próbálkozás a betöréses sztori megértésehez vissza fog vezetni Morettihez. Azzal, hogy halálra taposták, a Mob példát stauált vele talán azért, mert jobban kellett volna tudnia. Legalább 20 évvel idősebb volt a többieknél és, nyilvánvalóan, olasz volt.

De az is lehet, hogy azért verték így meg, mert sokkal sarkalatosabb szerepe volt a betöréses dologban, mint eleinte gondolták. Van némi vita arról, hogy Mendell árulta-e el vagy az unokaöccse, egy betörő, aki Mendellel dolgozott és a Mobnak is lopott. De semmi kétség afelől, hogy Moretti részese volt a betörésnek. Amikor halála után a rendőrség átkutatta javait, olyan mandzsettagombokat találtak amiket Accardo karácsonyra szokott küldeni ajándékként, dolgok, melyek csak a Big Tuna otthonából jöhettek.

Moretti már nem volt betörő amikor megölték, hanem a függetlenség oltalmazója mint Mendell, Garcia és Ryan. Ő vesztette a legtöbbet, amikor a Levinstontól szerzett értékeket a Mobhoz kényszerült vinni. De rá lehetett-e kenni, hogy bátorította Mendellt és a többieket, hogy újra lopjanak? Lehetette-e annyira vakmerő, hogy magával Accardoval szálljon szembe? Azok akik ismerték őt, kikötés nélküli igennel válaszolnak.
Nagy, civakodó családba született, Moretti és két testvére a rendőrségnél kezdtek, de nem mutattak nagyobb érdeklődést a törvény betarttatása mellett. Öltek és őket is ölték. A végén mindhármukat elküldték a rendőrségtől, és 1968-ban, miután elítélték betörésért, a papírok úgy utaltak Vincentre, mint gengszter. Bár az Outfit mindig is alkalmazott renegát rendőröket, Morettitől semmit nem akart. Függetlenként dolgozott és mint hitel-sharking és fencing (vívás?) mellé állt. Nagy és pocakos volt borotvált fejjel Chicago elegáns bárjait és klubjait terrorizálta, obszcén megjegyzéseket tett a csinos hölgyekre és veréssel fenyegette a férfiakat, akik velük voltak.

Andy Murcia rendőrnek volt egy nyugtalanító csetepatéja Morettivel amikor másodállásként biztonsági nyomozó volt az Ambassador East Hotelnél, akkor egy chicagói találkahely az odalátogató hírességeknek. A hotel igazgatója hívatta a diszkóhoz, mert Moretti viselkedése megrémítette. Ahogy a Columnists.com honlapnak jellmezte az esetet azt írta, hogy „Csak ezt a kemény fickónak tűnő fazont láttam, félőrült ábrázattal. Kigombolt ing volt rajta, így látható volt gorillához illően szőrös mellkasa és túl sok aranylánc.” Hátulról közelítve Murcia Moretti hátához nyomta a pisztolyt, rendőrként mutatkozott be és kikíséret Morettit a hotelből. Moretti, akit a járdaszegély mellett hagytak, bosszút esküdött. Marshall Caifano, akkor az Outfit kisfőnöke és közös ismerőse Morettinek és Murciának is, megpróbált közbelépni. Megparancsolta Morettinek, hogy maradjon távol az Ambassador Easttől, de figyelmeztette a zsarut, hogy gyakran nézzen a háta mögé. Caifano azt mondta Murciának, hogy Moretti „önmaga legnagyobb ellensége volt”. Még az kisfőnökök számára is „időnként kezelhetetlen” volt.
Ennél a pontnál Caifano, egy korábbi jelentéktelen végrehajtó, már a hatvanas évei végén járt. Mint a hetvenes éveiben járó Accardo és Joey Aiuppa, régi jobbkeze, már nem volt meg az a fizikai jelenléte, hogy félelmet keltsen egy eszétvesztett banditában. De ha Moretti azt gondolta, hogy az öregember aki az Outfitet vezette fogatlan volt, akkor hamarosan nagyon meglepődött.

1978 tavaszán és nyarán Pecoraro és Shelton FBI ügynökök továbbra is fontos előrelépéseket tettek a betöréses ügyben. Kettejük egy valószínűtlen párt alkottak: Shelton egy jól öltözött, gondosan vágott bajszú és hátrafésült hajú volt felismerhető Louisiana-i akcentussal (az egyik ügynök felesége csak Cajun Casanovának nevezte); a kicsi, sötétebb bőrű és mozgékony Pecorarot pedig sokan a gengszterbanda tagjai is magukénak hitték.
Kettejük között                 bárkit le tudtak fegyverezni, vagy meg tudtak félemlíteni. Egy véletlen találkozás alkalmával Accardo vejét még arra is rá tudták venni vallja be, hogy a 1407 Ashlandben betörés volt, mire az öregember annyira bemérgesedett, hogy rohant vissza Palm Springsből. Egy másik alkalommal követtek egy alacsony szintű résztvevőt a Levinson-féle beöréses társaságból egészen az egyik texasi táborhelyükig, ahol bevallatták vele, hogy az egész zsákmányt vissza kellett adniuk az Outfitnek. Ennél is fontosabb, hogy meg tudtak jelentetni a gengszterek telefonhívásaiból adatokat, melyek a gyilkosságok előtti időkből származtak. Bár csak a hívott számokat tartalmazta a lista, de ez visszavezetett egészen Accardo-ig, majd szépen leágaztak az kisfőnökökig (főleg Aiuppa-hoz, aki akkor 71 éves volt), a gyanúsított verőemberekig és végül az áldozatokig. Mindegyik esetben úgy tűnt, hogy a betöréseket olyanok szervezték, akiket ismertek – talán azzal a fortéllyal, hogy milyen jól meggazdagszanak majd belőlük.

Steve Garcia már Miamiba is menekült, amikor egy másik betörő visszacsábította Chicagoba. A telefonhívások szerint Mendell utoljára Ron Jarrettel beszélt, egy erőszakos Déli Oldal haverral, az aszpirin ügyből. Az FBI ügynökök meg vannak győződve arról, hogy Jarrett segítkezett Mendell meggyilkolásában John „Little Tony” Borsellinoval együtt, aki egy sokkal ravaszabb csapatvezető volt.
O’Rourke FBI ügynök szerint, akinek volt egy bennfentese aki jóban volt Little Tony-val, hogy a verőembernek utána lelkiismeretfurdalása volt azért amit tett, főleg amikor a bennfentes azt mondta neki, hogy Mendell „igazán jó fiú volt”. Borsellino így felelt, „Az a srác a poklon ment keresztül. Elég csúnyán megkínoztuk. Úgy érzem, össze kéne tépnem a tagsági kártyámat.”
Borsellino azzal folytatta, hogy az egész ügy kicsúszott a kezeik közül. Úgy hitte, hogy olyan betörőket is megöltek, akiknek semmi közük nem volt az Accardo betöréshez, de amikor ezt megemlítette Aiuppának, az öregember ezt válaszolta, „Öld meg az összes betörőt. Egyébként is besúgó az összes.” Borsellinot egy évvel később ölték meg, de könyörületesen, pár .22-es golyóval a tarkójában.

Rövidesen Sheltonnak és Pecoraronak elég bizonyítéka volt, hogy összeállíthassanak egy esküdtszéket a bíróságnak. 1978 októberében Michael Volpe, az idősebb gondnok, aki felfedezte a betörést eljött, hogy vallomást tegyen. Az ügyvédje nem érkezett meg időben, hogy felkészítse mielőtt behívták a bírói terembe. Még akadozó angoljával is többet fecsegett el, mint azt a megbízója gondolta volna. Öt nappal később eltűnt és azóta se látták újra többé.
Míg ez egy szerencsétlen fejlemény volt Volpe számára, a nyomozást nem akadályozta. Shelton ekkor házkutatási parancsot kérhetett a bírótól Accardo házához azt állítva, hogy sehol máshol nem keresheti a hiányzó tanút. Három próbálkozás után meg is kapta.
1978 november 11-én, figyelmeztetés nélkül, Shelton, Pecoraro és egy kéttucatnyi másik ügynökből álló csapat megérkezett a 1407 Ashland behajtójához. Ahogy a Tribune írta „A rajtaütés az első eset volt, hogy a törvény fenntartói beléptek és átkutatták a főbűnöző házát.”

Accardo ekkor már Kaliforniában volt, ezért az ügynökök a 39 éves lányát, Marie Kumerow-ot vették elő, aki egy pár háztömbbel lakott arrébb és kérték, hogy nyissa ki az ajtót. Az ügynökök láttára habozott. Shelton így emlékszik az esetre, „azt mondta, ’Nem hiszem, hogy kinyithatom. Apu nagyon mérges lesz rám.’ Erre azt mondtam, ’A kisasszony nem érti. Van házkutatási parancsom. Vagy beenged minket, vagy betörjük az ajtót. Azt hiszem, az apja mérgesebb lenne, ha be kéne törnünk a házának az ajtaját.”
Kumerow kinyitotta az ajtót, de a testvére, a 37 éves Linda Palermo hamarosan megérkezett Bernard Bruno-val, az apjuk lármás, kisméretű ügyvédjével. „A nő folyamatosan átkozott minket, az ügyvéd pedig a neveinket és telefonszámainkat követelte,” mondja Shelton. Az ügynökök olyan óvatosan haladtak a házban, ahogy csak lehetett. Két ügynököt küldtek a szobákba és a vezető tárgyalt volna egy kormányi ügyvéddel, mielőtt bármit is elmozdítottak volna.
Amint bent voltak, Pecoraro látta, hogy az első emelet messzebbre nyúlt mint kintről gondolta volna, de a fürdőszobában lévő aranycsapokat leszámítva semmi pazart nem talált. Emléktáblák templomoktól és más jótékonysági cégektől lógtak a falon, melyek Accardo hozzájárulását köszönték. Pecoraro-t a ház ura szobájába küldték, ahol az éjjel szekrényen egy kis fekete noteszt talált.
„Lenyűgöző mennyiségű adatok voltak értékes cégek raktári tranzakcióiról,” mondja. „Részvények százai és ezrei. Úgy tűnt, más nevekkel is kereskedett, de nem hozhattam el.” A pár dologban amiket végül elhoztak volt egy jegyzettömb a konyhából, rajta titkosírással „Harry-Ékszerész.”

Furcsa módon a nap legfontosabb felfedezései az alagsorban voltak. De a 1407 Ashland alagsora nem szimpla alagsor volt. Össze volt kötve a hall egyik tükrös ablaktáblájával. Amint lementek a lépcsőn és áthaladtak az étteremnyi méretű rozsdamentes acélból készült konyhán, az ügynökök egy üreges termet találtak, mely több mint 50 láb hosszú volt, és minden jelenlévőt lenyűgözött. „Az egész felső részt be lehetett tenni abba az egy terembe,” mondja Pecoraro. Volt benne egy kör alakú konferenciaasztal 34 székkel és egy mozivászonnal.
Az egyik oldalon Accardo irodája volt. „Amikor kinyitottuk az ajtót,” mondja Shelton, „a lányait jobban érdekelte mi lesz odabent, mint minket. Egyértelmű volt, hogy voltak olyan helyek, ahova tilos volt menniük.” Kitömött állatfejek lógtak a falakon. Az ügynökök több olyan képre is emlékeznek, amiken Accardo volt mint horgász kezében a fogással, ezzel támasztva alá a becenevét.
Ennél zavaróbb volt a kazán, ahol nyitott szemétégetők voltak. Az egyikben egy szemüveget is találtak. „Semmit nem sikerült megtudnunk róla, annyira meg volt égve,” mondja Shelton. „De mind úgy hisszük, hogy Volpe szemüvege volt és ott égették őt el.”

O’Rourke tette a legnagyobb felfedezést, egy túlméretezett ajtó mögött, ami egy hűtőkamra mellett volt. Amikor félre húzták, egy széfet találtak. Ez megmagyarázhatta Accardo titokzatosságát a ház építése kapcsán; az is lehet, hogy Mendell és a többi betörő ezt keresték. Pár óra tárgyalás után a széfet is kinyithatták, felfedve egy 10 láb széles és 15 láb hosszú páncéltermet. Levinson ékszerei nem voltak ott, de ami ott volt, az majdnem olyan kielégítő volt: készpénz 5,000 dolláronként borosüvegek dobozaiba csomagolva – összesen 275,000 dollár. Két Smith&Wesson .38-as egy másik polcon.
Mivel Palermo azt állította a bíróságon, hogy a szülei házában nem volt semmi érték, Shelton elvette a pénzt                azzal a vékony ürüggyel, hogy ez „a bűn gyümölcse volt – a hamis esküjé”.

Az ügynökök ismerték a pénz eredetét. Más nyomozások kezdték felfedni az Outfit módszereit a kaszinók pénzének elszerzésével kapcsán. Shelton és Pecoraro együtt dolgozva az Államok nemzeti bankrendszerével, vissza tudták nyomozni a pénz eredetét egészen a Las Vegas-i bankokhoz. Néhány sorozatszám abban a sorrendben volt, ahogy azt kinyomtatták.
Ahogy a bírósági nyomozás átment 1979-be, Pecoraro és Shelton úgy gondolták, megtalálták a hiányzó láncszemet ahhoz, hogy Accardo-t össze tudják kapcsolni a gyilkosságokkal. Kezdték felforrósítani a levegőt Gerald Carusiello körül, aki az Outfit egy szeretett tolvaja volt. Telefonrekordok azt mutatják, hogy Mob főnökökkel és pár betörővel is beszélt. Ő lehetett a csali, ami a barátait a halálba vitte. Aztán, szeptember egy estéjén, Carusiello maga is csapdába esett. Egy háztömb mellett találták holtan, fekete ruhában, kesztyűben és a tolvajok kötelező kellékében, a símaszkban. „Mi okozhattuk a halálát,” mondja Shelton. „Épp hatálytalanítani akartuk a feltételes szabadlábra helyezését, hogy meggyőzzük a beszélésről.”

Senki sem maradt életben – vagy akart volna beszélni –, aki összeköthette volna a gyilkosságokat a Levinson ügyhöz, a betörésekhez, vagy a mob főnökeihez. Végül még a pénz is visszakerült Accardóhoz: Egy fellebbviteli bíróság azt állította, nem lehet elvenni, hacsak nem kapcsolódik bűnügyi nyomozáshoz. A döntésben a bíróság jól szórakozott az eset „furcsa” tényein. Egy lábjegyzetben ezt írták, „Az az érdekes kérdés merül fel, hogy ki is ismeri az „ismert betörőt”. Ha a kormány elmélete igaz ebben az esetben, az elhunytak foglalkozása ismert kellett hogy legyen a lakosság nagy részének. Ilyen hírnév nem lett volna előnyös, és valóban, néha halált okozhat.”

Azoknak az FBI ügynököknek, akik az ügyön dolgoztak, mindez nem volt nevetség tárgya. „Jó lett volna, ha elvehetjük a pénzt,” mondja Shelton, „de legalább 18 hónapig távol tartottuk tőle.”
Pár évvel később a Szalmabábos Hadművelet még felületes nyomozásokkal is gyümölcsöt hozott, melynek következtében Aiuppa és az Outfit más lényeges kisfőnökeit is elítélték.
Amennyiben az ügynökök megtarthatták volna a széfben talált készpénzt, akkor Accardot is tőrbe csalhatták volna, de ő így csak kivédett még egy golyót, ahogy tette egészen 1992-ig, amikor 86 évesen elhunyt.
Ha mást nem is, az eset elvette Accardo kedvét a háztól. 1979-ben, pár hónappal a házkutatás után a 1407 Ashland elhagyásra került. Azóta csak pár tulajdonosa volt. Az égetőket elvitték, helyükre egy pezsgőfürdőt tettek. Az ingatlanos azt mondja, az egyik tulajdonos arra használta a széfet, hogy abban tárolja a csomagolópapírjait.

-twmmy leánya-