Hollywood sötét oldala

az eredeti cikk , és a fordítás:

Maps to the Stars: az én filmem Hollywood sötét oldaláról

Miután kirúgták a Beverly Hills Középiskolából, Bruce Wagner hírességek limuzinsofőrje lett, mentőautókat üldözött Olivia de Havillanddal és holttesteket szállított kórházakba. Visszalátogat a város azon sötét sarkaiba, melyek új filmjét inspirálták.

Beverly Hillsben nőttem fel, egy házzal Broderick Crawfordtól, egy barátságtalan, oroszlánszerű sztár az All the King’s Men és Highway Patrolból. Bármikor, amikor beugrottam meglátogatni a mostohalányát, egy iskolatársat, mindig egy rongyos, frottír ruhában nyitott ajtót, részegen. Emlékszem, amikor a lány anyukája – Crawford elhidegült felesége, a sztárjelölt Joan Tabor – „véletlenül” túladagolta magát és meghalt a Doheny Drive-on lévő apartmanjában. Annyira zavarba ejtett és olyan megtévesztőnek is találtam a helyzetet, hogy soha többé nem beszéltem a barátommal.

Az apám valamennyire benne volt az üzletben. Idegösszeroppanása előtt elküldött, hogy vegyem fel Variety-t egy 24 órás kávézóból, ami a Beverly Wilshire Hotelban volt. Groucho Marx mindig azelőtt kibickedett. 14 évesen pszichoanalízisem volt – hóbortom volt. Amikor találkzoókra mentem láthattam Charles Bronsont átkelni az utcán mint egy párduc, és egy engesztelhetetlen Alfred Hitchcock-ot felfúvódott hasára támaszkodva egy sofőrrel ellátott Rolls-ban.

Azok a gyerekek akik a showbiz-ben dolgoztak, későn jöttek iskolába – pont ebéd után – egyenesen a forgatásról, sminkben és jelmezben. Dean Paul Martin Jr a játszótér mellett pörgette fel a Ferráriját útban Rexford felé, egy magánoktatást adó bástya a híresség javíthatatlan utódja számára. A Bar Mitzvah-m a Friar’s Clubban volt. Tina Lousie (a Gilligan’s Island-ből „Ginger”) a szüleim egyik vendége volt. Bekerültem a Beverly Hills Középiskolába. A Beverly medencéje, ami egy behúzható kosárladba pálya alatt volt, elsőként a Wonderful Life-ban mutatkozott be a képrenyőn. Különleges ebéd összejöveteleken olyanok voltak mint a Doors és Linda Ronstadt.

Miután kimaradtam a Beverly-ből, könyvesboltokban dolgoztam, ahonnan százaival loptam a könyveket, aztán mentőautót vezettem, majd egy limuzint a Beverly Hills Hotelnél. A két utóbbi hivatás elég hasonló volt, mert az embereket extrém állapotukban láthattam – híres vagy úgy-csinál-mint-aki-híres vagy halodkló vagy szellemileg beteg, és néha mindez egyben – mint a gyönyörű katatóniás színésznő, akit elvittünk a híres lélekelemzési kórházba, a Camarillóba. Olyan régóta viselte a ruháit, hogy ollóval kellett levágni a lábairól a sportcipőit.

Egyszer át kellett szállítanunk egy modellt egy nyugat hollywoodi sürgősségiből a Megyei Általánosba. Úgy tűnt, hogy fejbe lőtte magát – ahogy állította is búcsúlevelében –, de nem találtak fegyvert a helyszínen, ami természetesen zavarta a rendőrséget. Amint elértük a kórtermet, egy pisztoly esett a földre, ahogy felemeltük a hordágyról. (A tűzoltók a lány saját ágyneműjét használták amikor először mozdították meg és utána mindenki azt használta, mert ez volt célravezető – így a fegyver ott aludt a lepedő és a test között.)

Mint limuzinsofőr, rendszeresen vittem Orson Wellest a Ma Maisonba és Larry Flyntet fizikoterápiára, miután meglőtték. Mindig vittem magammal egy fadeszkát Flynt miatt, így könnyen át tudott csúszni a hátsó ülésről a kerekesszékbe. Welles mindig elöl utazott, mert túl elhízott volt ahhoz, hogy kiemelje magát a hátsó ülésről.

Egyszer megvesztegettem a diszpécsert, hogy adja nekem Welles hazaszállítását a vegasi házába. Berakodtam a géniuszt, aztán valahol a Mulholland-on félre húzódtam és azt hazudtam neki, hogy egy felgyulladt egy piros „motorhiba” jel és egy másik autóba kell szállnia – annak a lehetősége, hogy mellette üljen órákon keresztül, hirtelen és megmagyarázhatatlanul stresszes lett.

Városon kívüli gazdagoknak sokszor adtam hamis körutazásokat a hírességek házai mentén a Holmby Hills-en. Erre vagy arra a házra mutattam és azt mondtam, „Sinatra. Lucille Ball. Jimmy Stewart.” A címek elérhetők voltak a járdák menti árusoktól, de a legtöbbünk túlságosan unalmasnak találta az igazmondást. Egy napon, egy Bel-Air-i áltouron láttam egy szétesett férfit egy fürdőköpenyben az utca közepén. Lassítottam, hogy jobban megnézzem, és nem hittem a szemeimnek: Brian Wilson. Megkérdezte, hogy van-e tüzünk a cigijét meggyújtani. A texasiak annyira örültek, hogy 100 dollárnyi borravalót adtak. Végre megértettem a rejtélyes, dadaista lökhárító matricát ami népszerű volt abban az időben: BRIAN WILSON MIATT FÉKEZTEM.

Vittem olyan ügynököket, akik nem adtak borravalót és más durva barmokat (némelyikük írók voltak), akikkel később egy iparban dolgoztam. Vittem lopós családokat az afriakai királyi szintről, az iráni Sah kíséretét, Mick Jaggert. Elvittem egy küzdősport-menedzsert is, a Mount Olympus-on, egy hegyoldali városrészben levő lakásából egy Watts-i nightclubba, Mr Mitch Another Worldjébe, és azután egy töltött fasírtra Lou Rawls késdobálójába.

Egy keleti oldalról jött gengszter 500 dollárt fizetett, hogy törjek be egy házba a Hills-en, amit a szeretőjének tartott fenn, egy B-filmes színésznő, aki nem volt hajlandó kiköltözni; Olivia de Havilland, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kövessem a mentőautókat ha azok szirénázva hajtottak át a piroson („Oh, ugyan már Bruce, ez hírértékű!”); kurvákat, akik kézimunkát végeztek borravalóként; szélhámosokat akik fizetés nélkül lógtak meg a nap végén. Andy Warlholt is. Még mindig meg van az egyik könyve, dedikálva „Bruce-nak, A Legjobb Sofőrnek. Andy.” Ha Andy még élne, szeretném azt hinni, hogy arra változtatná át az alapelvét, hogy: „A jövőben, mindenki mindig híres lesz.” Vagy talán „A jövőben, mindenkinek lesz 15 percnyi meghackelhetetlen magánya.”

Édesanyám májusban halt meg és egy kriptában van eltemetve a legendásan híres forgatókönyvíró, Nunnally Johnson mellett (The Grapes of Wrath), egy saroknyival Marilyn Monroe-tól. 30-as éveim elején Oliver Stone bemutatott Billy Wildernek. Soha nem felejtem el azt a borzongást, ami akkor kapott el amikor megtudtam, hogy az eredeti forgatókönyve a Sunset Boulevardnak egy hullaházban kezdődött azzal, hogy a hullák megosztották, ki hogy halt meg. (Leforgatták, de kivágták, mert a próbaközönségnek nem tetszett.) Az a jelenet egy tematikus jövőmondója volt a saját testemnek (szerintem itt a könyvére utal) is: a fantomok a tábortűz körül mesélgetnek. William Holden kezdi a „mesét” mint egy szellem, akinek csak a hangját hallani, mialatt látjuk a lebegő holttestét. A medence mindig is egy olyan gondolatmenet volt, ami visszatért a munkámban. Amikor nagyon fiatal voltam és első alkalommal látogattam meg Kaliforniát, kinéztem a repölő ablakából és rácsodálkoztam az elíziumi mozaikra és a kék hátsóudvari kapukra. A Maps to the Starsban, egy ötéves gyerek megfullad az egyikben. Mint a dédapja Holden, ő is szellem lesz, de sajnos nincs élete, amit megoszthatott volna.

Azért említem ezt meg, mert ennek a szövődése a vezérmotívuma, ami informálta David Cronenberg filmjét a forgatókönyvemről, a Maps to the Starsról. A kritikusok egyszerű karakterizálásával ellenében, nincs szatirikus alapja ennek az elégikus, zagyva, hisztérikus testnek. Nektek adtam a terület helyzetét, ahogy én látom, láttam és megéltem. A Maps egy kudarcra ítélt színésznő története, akit legendás anyjának a szelleme kísért; egy gyereksztárnak, akinek életét a korai híresség tette tönkre, áldozatul esve függőségeknek és fantomokról való képzelődéseknek; a megcsonkításról, mind valós és képletesről, amit néha a hírnév okozott és az azzal járó dolgok – gazdagság, szégyen és rémálom. Én úgy látom a filmet, mint egy szellem játék, nem szatíra.

Hemingway mesélt egy incidensről ami a Manhattan Hotelnél történt. Egy előkelőség azt olvasta az újságban, hogy Papának gondjai voltak egy szafarihoz való pénzszerzés terén. A nő meglátogatta a szobáját és azt mondta, hogy ő fizetni fog mindenért azzal a feltétellel, hogy elkíséri őt és a feleségét az utazáson. Papa visszautasította. De Hemingway elgondolkodott azon, mi is lenne egy olyan emberrel, aki belemegy egy ilyen alkuba. Ezekből az elmélkedésekből született meg A Kilimandzsáró hava – egy író halála, akit a pénz kerített hatalmába. A Sunset Boulevard felfedezi ezt a témát és szintén a szatíra uralmán kívül marad. A Maps egy rekedt csevegéssel próbálkozik Wilder tájairól, együtt a rosszindulatú brutalitásaival Ortonnak és Strindbergnek. Ha más nem is vagyok, becsvágyó mindenképpen.

Cronenberg azt mondta, hogy nem áll szándékában élve felboncolni Hollywood legjeit és módszereti, ahogy nekem sem. Az iparág szatírájának már a gondolata is hányásra késztet. Abban az időben, amikor a Maps to the Stars-t írtam, egy napszámos voltam a Pat Hobby-nál, a rombadőlés felé vezető úton. Egy kamrányi méretű iroda tulajdonosa voltam a Paramount legszélén, melyet egy olyan pikáns komédia adományozott, amit megírtam és le is forgattak, de soha nem mutatták be és már az elején selejtnek titulálták, köszönhetően a rendező spirális szenvedélyeinek. Mint egy aranyvesztes, magánvetítéseket rendeltem „kutatás” céljából és azzal ütöttem el az időt, hogy gyerekkori kedvenceimet néztem meg, mint a The Time Machine és a Journey to the Centre of the Earth amíg Darvont zabáltam és dobozos ebédeket ettem. Hogy észnél maradjak, fikciókat kezdtem írni, megalkottam az alteregómat, Bud Wigginst, aki egy bukott sofőr-forgatókönyvíró. Stone végül megkért, hogy adaptációt készítsen az első könyvemből, a Force Majeure: The Bud Wiggins Stories-ból, amit 1000 példányban adtak ki, a filmproducer Caldecot Chubb által. Írtam egy forgatókönyvet amit utáltam, mert úgy hittem, hogy senki sem készítene filmet egy olyan forgatókönyvből, amit imádok. Amikor Oliver azzal lepett meg, hogy nekem kéne rendeznem, olyan exisztenciális kötelékben találtam magam, ami méltó volt ahhoz a karakterhez, akit elővarázsoltam – mint a kapzsi, bérelhető bértollnok aki voltam, előkelően adaptáltam a legbátrabb, legautentikusabb írásomat, amire képes voltam. Nem tudtam befejezni. Ezért új forgatókönyvet írtam, tudván, hogy az új tervezet, egy szívbéli felkiáltás, megfilmesíthetetlen volt. Az, hogy nem lett volna belőle film még legalább az elkövetkezendő 20 éven át, nem érdekelt. Megírtam a Maps to the Stars-ot és felszabadultam.

„Most már az egésznek vége van,” mondja Agatha a testvérének a filmünk végén. A tékozló lány visszatért, hogy jóvátegye szülei bűneit azzal, hogy az egész családot elküldte a szellemek világába, oda, ahonnan jött.
Néha a holtak valóságosabbak, irigylésre méltóbbak, mint az élők, mert már nincs meg az a lesújtó feladatuk, hogy eljátsszák azt a történetet, ami megöli őket. Cronenberg tudja ezt, látja ezt, érzi ezt. A halottak már felszabadultak a történet alól, és úgy élnek az élők számára, mint… térképek a sztárokhoz (csillagokhoz).

Ez a születési jogunk – mind szellemek vagyunk Wilder tábortűz menti hullaházában, történeteket mesélünk arról, hogy érkeztünk meg és arról is, hogy búcsúztunk el.

Alig várom, hogy hallhassam a következőt.