Költözés

A blogger új irányelvei miatt, ha netán bezárják a blogot - ami elképzelhető egyik-másik videó, ileltve kép miatt, a blogot átköltöztettem a wordpressre
https://twmmyforditasai.wordpress.com/
címre.

2014. október 15., szerda

David Cronenberg: Miért utálják a frusztrált regényírók a forgatókönyveket?




David Cronenberg filmkészítő az első regényének, a „Consumed” eredetéről, a forgatókönyvek iránti nem-tetszéséről, és miért várja, hogy valaki tönkretegye majd a könyvét a jövőben.

„Nem tudtam volna megírni ezt a regényt az internet nélkül,” mondja a filmrendező David Cronenberg a Consumedról, miközben úgy hangzik, mint valamelyik megszállott karaktere a lapokról.

A múlt hónap végén a Scribner által kiadott könyv egy romantikusan és technikailag is kapcsolatban lévő újságírópárosról mesél kettéágazó elbeszéléssel, az egyik egy szörnyű és kanibalista gyilkosság történetét üldözi, amelyhez kapcsolódik egy francia filozófus pár és a tanítványuk, a másik egy kapcsolat a titokzatos szexuális úton terjedő betegség mögötti orvosról és furcsa lányáról szól. A kettő között több kitérés is van: a Cannes-i Filmfesztivál, a 3D-s nyomtatás, kampós péniszek, és adások a „rovar királyságból”, melyek hamis hallókészülékeken keresztül jönnek. Ez a leg-Cronenbergesebb dolog, amivel találkozni lehet, bár eg kicsit kellemetlen a metrón olvasni.

A regény a Maps to the Stars-tól is teljesen különbözik, ami egy gyomorbavágásos hollywoodi szatíra Julianne Moore főszereplésével, amit a Cannes-i Filmfesztiválon mutattak be májusban. Amíg a film Tinseltown egoisztikus szokásaira fókuszál, a könyv a világ különböző tájaira jut el, diszkurzív és nagy kiterjedésű.

A Maps csak egyike volt azoknak a projekteknek amiken dolgozott mialatt a Consumed-ot írta, és társírója, a regényíró Bruce Wagner jelentős hatást gyakorolt Cronenberg első könyvére, ami valamilyen formában, mint mondja, már a gyerekkorában is a fejében úszkált.

A Daily Beast hosszasan beszélgetett Cronenberggel a regény eredetéről, a forgatókönyvek iráni ellenszenvéről, és arról, hogy miért várja, hogy a jövőben valaki tönkretegye a könyvét.

Tanult irodalmat?
Igen, a Torontói Egyetemen. Aztán valahogy elsodort, vagy elcsábított, vagy talán ellopott a mozi, szinte teljesen véletlenül. A '60-as évekbeli underground filmkészítési mozgalom volt az, ami hozzáférést adott a filmekhez. Alapjába véve nem kellett filmiskolába menned, csak fogtál egy kamerát. Szóval meglepett, amikor filmkészítő lettem, de az íráshoz való közelségem, az, hogy nem félemlített meg az írás – édesapám újságíró volt, régen arra aludtam el, hogy ütögette az IBM Selectric billentyűit – azt jelentette, hogy meg tudtam írni a saját forgatókönyveimet. Így lettem rendező. A jó forgatókönyvek sokkal ritkábban voltak, mint rendezők. Ha akarták a forgatókönyvemet, akkor engem is vinniük kellett. Mielőtt tudtam volna, ez lett a munkám.

Amíg irodalmat tanult, mindig is a regényírás érdekelte?
Igen, főleg a regény. Nem érdekelt az önéletrajz, vagy a versírás – számomra a regény volt a forma. Főleg az vonzott, hogy egy jelentéktelen, homályos író legyek, ami gondolom furcsának hangzik. Az Evergreen Reviewt és Paris Reviewt olvastam, olyan írókat fedeztem fel, mint Djuna Barnes, és a Nightwood című regényét, és ezek érdekeltek. Olyanok voltak, amikrő nem sokan tudtak, és olyan volt, mintha tagja lettél volna egy titkos társaságnak, és ez nagyon tetszett. Azt gondoltam, nagyszerű lenne, ha az én írásom is valami ilyesmi lenne, időnként valaki előásná és felfedezné amit írtam, és lengyűgözné, megérintené, vagy akármi. Akkor persze még nem gondoltam arra, hogy ismeretlen íróként nem lehet megélni. (nevet) Még egy sikeres író sem keres borzasztó sokat, főleg nem manapság.
A Consumed mindig is regénynek készült?
Igazából egy forgatókönyvet kezdtem írni, erotikus thrillernek hívtuk, és végül Consumed-nak neveztem el, de nem tudtam befejezni a forgatókönyvet, nem jött össze. Most eljátszok azzal a gondolattal, hogy tudta, hogy regénynek kell lennie, és ezért nem engedte, hogy forgatókönyv legyen belőle.

Voltak bizonyos dolgok amiket meg akart csinálni a regénnyel, mert tudta, hogy filmekkel nem lehetett volna megcsinálni?
Alapjába véve a gyakorlás lényege az volt, hogy meglássam, milyen irodalmi hangom van. Tudtam, milyen a hangom rendezőként, többé-kevésbé, bár a Dangerous Method igencsak eltér a Cosmopolistól. Csak szabadon akartam hagyni és nem korlátok közé zárni. Nem akartam túl nagy nyomást. Sőt, amikor beszéltem erről Don DeLillonak, azt mondta, hogy ő soha nem egyezkedik előre a kiadóval. Először megírja a regényt, aztán tárgyal a kiadóval, így nincs meg a nyomás az elvárások miatt. Azt mondtam erre, „Don, az a helyzet, hogy szükségem van a megerősítésre.” Talán a következő regényemnél már nem fogod emiatt aggódni, de az elsőnél tényleg tudnom kell, hogy van egy életképes, komoly, létező kiadó, csak hogy megadja a bizalmat és a nyomást. Kellett az a nyomás.

Kereste ez a megerősítést más íróknál is?
Sok írót ismerek – Martin Amis, Salman Rushdie, sok író a barátom, nem csak a filmek miatt, hanem gyakran a filmek miatt. Sokat alkalmatlankodtam. Néha felhívtam Bruce Wagnert írás közben és azt mondtam, „Hello Bruce, ez egy normális dolog, vagy csak velem van valami?” Mire ő azt mondta „Nem, nem, ez normális, majd elmúlik, ne aggódj miatta.” Ez segített, mert volt egy hálózatom írókból, akikkel beszélhettem arról a folyamatról, amin éppen átmentem.

A regényírás sokban eltér egy forgatókönyv megírásától?
A kettő szinte egyáltalán nem azonos. A forgatókönyv egy nagyon bizarr hibrid írásféle, ahol a próza minősége teljesen irreleváns. Még jobb is, ha érthető és egyszerű. Ha olyan forgatókönyvet olvasol amit egy frusztrált regényíró írt, akkor utálni fogod a forgatókönyvet, mert tele lesz irreleváns dolgokkal.

Tehát a forgatókönyv minimalizálása fontos?
Egy gyors olvasást akarsz, ami pontos és ötletet ad ahhoz, hogy a csapatod mit tud tenni ahhoz, hogy megtörténjen. Nagyon korlátozó, tömörített írás. Egy regény teljesen más. Azt találtam, meglepetésemre, hogy a regényírás sokban hasonlít a rendezéshez. Te választod a szereplőidet, te végzed a világítást, te készíted a kosztümöket, a helyszíneket, a hanghatásokat, a special effectseket, a zenét. Mind te csinálod. Forgatókönyvíróként ezeket nem csinálod.
A másik aspektusa a regényírásnak az, hogy sokkal meghittebb volt. Van egy távolság a közönség és a film között, ami nem annyira meghitt, mint amikor valaki egy könyvet olvas – még ha csak a az arcod és a könyv vagy a képernyő közötti távolságot is nézzük. Ezért, amikor az első ember azt mondta, hogy „Olvastam a regényedet,” megdöbbentem. Egy nagyon meghitt kapcsolatom van ezzel az emberrel akit nem ismerek, ami sokkal jobban különbözik attól, amikor valaki azt mondja, hogy „Láttam a filmed”.

Még mindig képekben gondolkodik amikor regényt ír?
Nem tudom, hogy más lett volna-e akkor, ha nem vagyok filmkészítő; nem is tudhatom. Úgy dolgozok a karaktereimmel mint a színészeimmel – mozgatom őket a teremben, tudnom kell, hogy hol vannak fizikailag amikor beszélnek, mit csinálnak a cigarettájukkal. Csak tudom, hogy azt akarom, hogy a regényemben a karaktereim fizikailag létezzenek, azt akarom, hogy az olvasó érezze a háromdimenziós teret, szobrászati értelemben. Mindig is úgy éreztem, hogy a filmkészítés is szobrászat, szóval talán innen jön a kapcsolat. Ugyanakkor vannak írók, Tolsztoj például, aki nagyon jó volt ebben, pedig soha nem rendezett filmet. Szóval nem tudom, hogy van-e szükségszerűen kapcsolat.

Az a szabadság amit említett a regényírással kapcsolatban át fog menni a munkájába amikor a következő forgatókönyvét írja? Nehéz lesz visszamenni abba a korlátozott írásmódba?
Kétlem. Nem igazán hiszem, hogy átvihető. Egy újságíró ezt kérdezte tőlem, „A regényét inspirálta valamelyik korábbi munkája?” Szerintem fordítva értette meg a dolgokat. Nem a saját munkád inspirál – te vagy a saját munkád! Fe őszintén, nem hiszem, hogy bármelyik irányba átvihető, eléggé különálló dolgok, leszámítva azt, hogy mindkét esetben te vagy a drámaíró, aki a karakterekkel és az elbeszéléssel foglalkozik. Ha egy újabb forgatókönyvet írnék, nem regényírói módszerekben gondolkodnék.

A nyelvhasználat a Consumed-ban lenyűgöző. A főszereplők, mindkettő újságíró, olyan stilizált módon beszélnek, amit az informál, hogy milyen tárgyak iránt megszállottak és miket fetisizálnak.
Ez temészetes módon jelent meg, mert a kor szelleméhez igazodom. Úgy értem, íme (rámutat az iPhonomra, amivel a beszélgetést rögzítem). Manapság sok interjút készítek olyanokkal, akiket már régóta ismerek, akik nyomtatott formában dolgoznak és most próbálnak videóinterjúkat készíteni az újságjuk weblapjának számára az iPhone-jukkal. Kétségbe vannak esve; elvárják tőlük, hogy fotóújásgírásba, videó újságírásba kezdjenek. Részemről, ha két fiatal újságíró a főszereplőm, akkor az internet szerves részei lesznek, be lesznek dugva a technológiába, önvédelembe, vagy ebben az esetben a vágy miatt. Nem hiszem, hogy akár csak szokatlannak is tartanák ezt.

Ön szokatlanként gondol rá?
Nem. Mindig is technikamániás voltam. Alig bírtam kivárni, hogy a szövegszerkesztő átvegye az írógép helyét és alig vártam, hogy a digitális átvegye a film helyét. Semmi nosztalgiát nem érzek irántuk. Imádom a technológiát és azt. hogy lehetővé veszi az idő tömörítését, és imádom, hogy egy szövegszerkesztő sokkal inkább úgy dolgozik, mint az elméd. Az agyad nem lineárisan dolgozik, és a digitális világ sem.

Az új filmje, a Maps to the Stars, bár nagyon különböző, könnyedén osztozhatott volna a könyv címével. A karaktereket kevésbé emésztette fel a technológia, de a saját önimádatuk és a hírnév vírusa annál inkább.
Úgy hiszem, hogy Bruce és én ugyanabból a kor szelleméből élünk, szóval mindketten azonos jelekre reagálunk. Egyike azoknak a dolgoknak amiket Bruce-tól tanultam az volt, hogy ne féljek a pillanattól. A korai filmjeimben nem akartam túl egyértelműen utalni kifejezett kulturális dolgokra, mert attól féltem, hogy nagyon behatárolja időben a filmet, bár valamennyire elkerülhetetlen. Egy fiatal kritikus, muszáj volt nevetnem, aki csak most fedezte fel a Shivers-t azt mondta, „Cronenberg igazán jól megfogta a '70-es évek hangulatát.” Nem én fogtam meg jól a '70-es éveket; én voltam a '70-es évek. (nevet) Azt hitte, hogy valami retró-újjáteremtés volt, vagy hasonló. Csak egy fiatal kritikus tud ilyet összehozni.
Szóval a Maps-ben folyamatosan napi szinten korszerűsíteni a dolgokat, mert vagy 10 éven keresztül dolgoztunk együtt a forgatókönyvön. A regényben is így volt, a dolgok folyamatosan változtak – új Nikonon jönnek ki, új lencsékkel. Láttam Bruce-nak köszönhetően, hogy emiatt nem kell aggódni, nem jobban, mint Tolsztojnak kellett a Háború és Béke megírása alatt. El kell fogadnod azt az időt és a pillanatot amiben írsz, és nem szabad attól félni, hogy elmélyülj benne és ne szűrj ki belőle túl sokat.

Olvas kortárs műveket?
Igen, állandóan olvasok. Igyekszem utolérni magam. Most például, William Gaddis J R könyvét olvasom, amit eddig még nem olvastam. Az mindig izgalmas. Továbbá azt a Patrick Melrose regényt olvasom, amiről eddig még nem is hallottam. Mindig hat vagy hét dolgot olvasok egyszerre.

Az adaptáció ötlete más lett a regény megírása után, most, hogy megtapasztalta azt a meghittséget amit említett?
Nem hiszem, hogy más lesz. Úgy képzelem, hogy meg fogok írni egy másik regényt, és azt igazán szeretném rövidebb idő alatt megírni, mert a Consumed megírása nyolc évembe telt, emelett még négy filmet is leforgattam. Ez nagyon nehéz és furcsa. Nem is tudom, hogy pontosan mennyi időmbe telt megírni a regényt. Nagyon csábító filmajánlatnak kell lennie annak, ami elvonna a következő regényem megírásától, de természetesen megtörténhet. Nem hiszem, hogy bármilyen hatással lenne a filmkészítési folyamatomra. Olyan folyamat az, amit nagyon is jól ismerek, és ez nem fog megváltozni. Nem változhat meg.

Adaptálná a Consumed-ot?
Először arra gondoltam, hogy igen. Azt gondoltam, „Hé, mennyi rendezőnek vagy regényírónak van erre lehetősége?” És van öt producerem, mindegyikükkel dolgoztam már korábban, akik azt mondták, hogy nagyon szeretnék megfilmesíteni a regényemet, velem együtt. Aztán rájöttem, ez az utolsó dolog, amit meg akarok csinálni. Unatkoznék. Ezt már megcsináltam.

Mi van akkor, ha valaki más akarja megfilmesíteni a regényét?

Az érdekelne. Az sokkal érdekesebb lenne, valami más rendező készítene filmet a regényből, és tönkretenné, elárulná a regényt, ahogy tennie is kellene.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése