Cannes 2014 Kinowetter interjú

I: Let’s talk about the Rover and the fact that this is not a comfort zone kind of performance. No one can accuse you of staying in your comfort zone, right?
RP: Yeah, hopefully. Actually, weirdly kinda it is my comfort zone. I feel very-very comfortable being filthy all the time. It’s kind of who I am.

I: What were the most, you know, big challenges of this, you know, there is the speech challenge, the body language challenge, there is the out of this world challenge, what was the most fun for you and the most challenging?

RP: I think all of it was pretty fun, weirdly wasn’t that much for challenge, I felt kind of more free on this than I had on anything. I mean, basically my character doesn’t have any kind of constraints. And also just the language of the script it’s so loose, you could have played it in a million different ways, and I think David Michod didn’t particularly know what exactly he wanted as well, so he kind of just let me do whatever I wanted. Which was kind of amazing, it was really nice.

I: And you had, you know, scary Guy Pearce, who just doesn’t utter many words, but when he does, you kind of listen. So tell us about that, you know, kind of great tennis performance you play alongside each other.

RP: He’s such a strong actor, but also his character is so kind of dominant, that I think in a lot of ways I just had to be a kind of ragdoll to him and he’d just thrown me around everywhere. It made everything easier, just an incredibly easy job to do. But yeah, he’s definitely a force to be reckoned with in it.

I: Yeah, I do like him a lot, I just had interviewed him now. How do you feel about, now that you’re a seasonal Cannes celebrity, the good and bad, what do you like and dislike about it?

RP: I’ve always loved Cannes since the, I remember I came here for the first, what was I here for, I think Remember Me or something, just to promote it. I know I kind of liked the excitement, it’s not really like any other festivals, there’s an air of glamour to it. The movies they play here, they were all, they’re not really movies, they’re also designed to be like an experience, when you go and see a Cannes movie it’s kind of, should be almost overwhelming. It just feels different to other festivals. But, I’m really-really excited, I kind of decided after Twilight, I just wanna get every single movie I do to Cannes. That’s the only place I’m really looking to get them into.

I: Well you have two of them and with very visionary (??) filmmakers, so how much is that defining your career at the moment, the filmmakers you associate with?

RP: That’s basically my only idea about how to have a career. I’m basically trying to recreat my DVD shelf from when I was 17. I’m just sort of ticking off filmmakers. But it’s just so much easier to work with people who have, they’re very ambitious and they know exactly what they want and they’re all, I don’t know, they’re just very-very confident, every single filmmaker I’m working with now, and it just makes your job easier. A lot easier.

I: Tell me about easier, as opposed to Twilight less of a scream momenter or do people scream for you everywhere you go just because of – does it get easier? Cause because you’re on the s--- side (3:20), this is not something you wake up wanting every morning.

RP: Yeah, there’s not so much screaming. It’s funny, I think for some reason every single time I go in and out hotel here no one’s recognizing me. I got like two or three screams as I was leaving today I was like ’Oh, thank God! Hi, hey guys!’ Embarrassing. It’s terrible.

I: ---- Hey, you go up the --- twice. Embrace yourself for screaming. Do you like that kind of atmosphere going up the carpet, being with the team, it’s a little bit surreal all this going up and down.

RP: No, it’s amazing, I think at other premiers everyone arrives seperately and you just, I don’t know, you don’t get that communal aspect, you don’t get to appreciate everything as a team and it’s such a team effort to make a movie. I love that, I love that everyone sits together to watch it as well. And it’s JUST the film, the people who worked on the film, you can’t have guests or anything. I like all the rules in Cannes. They’re worth it.

I: Who is next on your to-do list of directors you wanna work with? Have you made a list? In your head?

RP: I kinda have them, I’m gonna do movies with them too, hopefully I’m gonna do a movie with Harmony Korine the end of the summer

I: Spring breakers 5?

RP: I’m working with my friend Brady Corbet, who’s got five movies here, or something ridiculous, and then Olivier Assayas at the end of the year. And then James – afterwards.

I: Beszéljünk a Roverről és arról, hogy ez nem éppen a komforzónába tartozó szerep. Senki sem vádolhat azzal, hogy a komfortzónádban maradsz, igaz?

RP: Igen, remélhetőleg. Igazából, furcsa módon, ez az én komfortzónám. Nagyon-nagyon kénylemesen érzem magam azzal, hogy állandóan koszos vagyok. Ez vagyok én.

I: Mi volt a legnagyobb kihívás? Itt volt elvégre a beszéd, a testbeszéd használata, az e-világon-kívüli érzés, mi volt a legjobb szórakozás és mi volt a legnagyobb kihívás számodra?

RP: Szerintem az egész jó móka volt, érdekes módon nem volt olyan sok kihívás, sokkal szabadabbnak éreztem ezt, mint bármi mást. Elvégre tulajdonképpen a karakteremnek sincs semmilyen korlátai. És a forgatókönyv nyelvezete is szabad volt, millió módon el lehetett volna játszani ezt a szerepet és szerintem David Michod sem tudta pontosan, hogy milyennek akarta, így csak hagyta, hogy azt csináljam, amit csak akartam. Ami lenyűgöző érzés volt, nagyon jó volt.

I: És ott volt az ijesztő Guy Pearce is, aki nem beszél sokat, de ha megszólal, akkor nagyon is odafigyelsz. Beszélj egy kicsit erről, milyen volt ez a nagyszerű teniszmeccs kettőtök között?

RP: Guy egy nagyon erős színész, de a karaktere is dominánis volt, szerintem elég volt, hogy egy rongybaba legyek mellette, akit tudott ide-oda dobálni. Ez mindent megkönnyített, elképesztően könnyű munka volt. De igen, ő mindenképp egy olyan erő, akivel számolni kell.

I: Igen, nagyon szeretem őt, épp most interjúvoltam meg. Hogy érzed magad mint egy igazi időszakos cannesi híresség, a jó és rossz oldala, mit szeretsz és mit nem szeretsz benne?

RP: Mindig is imádtam Cannest, emlékszem az első alkalomra, amikor ha jól emlékszem a Remember Me miatt voltam itt, azt reklámoztam. Már akkor is tetszett az izgalom, nem olyan volt, mint a többi fesztiválon, itt van varázslat is.  És a filmek amiket itt játszanak, azok nem is igazán filmek, hanem kísérletezésre lettek tervezve, amikor elmész megnézni egy cannes-i filmet, akkor az szinte ellenállhatatlan. Egyszerűen más érzése van, mint a többi fesztiválnak. De nagyon-nagyon izgatott vagyok, a Twilight után úgy döntöttem, hogy megpróbálom az összes filmemet eljuttatni Cannes-ba. Ez az egyetlen hely, ahová igazán el akarom juttatni őket.

I: Nos, most kettő filmed is van, két igazán mesteri rendezővel, mennyire határozza ez meg a karrieredet, az, hogy kikkel dolgozol?

RP: Nagyjából ennyi elképzelésem van a karrieremmel kapcsolatban. Tulajdonképpen csak próbálom átalakítani otthon a DVD polcomat abból az időből, amit 17 évesen állítottam össze. Csak kipipálom a rendezőket. De sokkal egyszerűbb olyan emberekkel dolgozni, akik ambíciózusak és pontosan tudtják, hogy mit akarnak, és nem is tudom, csak nagyon-nagyon magabiztosak és minden egyes filmkészítő akikkel most dolgozom, ilyenek, és ez sokkal könnyebbé teszi a munkát. Sokkal könnyebbé.

I: Mesélj csak a könnyűről, a Twilight után most kevesebb sikítások kapsz, vagy még mindig sikongatnak, ha meglátnak? Mert gondolom ez nem olyan, amit valaki minden reggel meg szeretne kapni.

RP: Igen, már nincs olyan sok sikítás. Vicces, bármikor ki vagy be megyek a hotelbe, senki sem érdekel, de ma amikor kijöttem, kaptam két-három sikítást, mire én ’Oh, hála az égnek! Hello, szevasztok!’ Zavarba ejtő volt. Szörnyű.

I: Készítsd fel magad a sikolyokra. Szereted a szőnyegen való fel-le vonulás hangulatát? Elég szürreális lehet, nem?

RP: Nem, lenyűgöző. Más premiereken mindenki külön-külön érkezik, és nem is tudom, nincs meg az az közösségi érzés, nem tudod csapatként értékelni a dolgot, pedig a filmkészítés igazi csapatmunka. Imádom azt, hogy itt mindenki együtt van, együtt nézzük a filmet, csak azok, akik részt vettek a film készítésében, nem hozhatsz vendégeket, vagy ilyesmi. Szeretem a Cannes-i szabályokat. Jó szabályok.

I: Ki a következő rendező a listádon akivel dolgozni szeretnél? Van ilyen lista? A fejedben?

RP: Mondhatjuk, hogy igen, dolgozni is foguk velük, remélhetőleg lesz egy filmem Harmony Korine-nel

I: Spring breakers 5?

RP: Aztán dolgozok még a barátommal, ---, akinek most legalább öt filmje is van itt, elképesztő, aztán ott van még Olivier Assayas, akivel az év végén fogok dolgozni. Utána pedig James(ki is fogja rendezni a Lost city-t?) valakivel.

 -twmmy-